VÉGH GYÖRGY VERSÉRŐL
2009 augusztus
ANNA KOVALCZE
Tegnap, mikor Anninak írni akartam,
eszembe jutottál édesanyám, jaj,
eszembe jutott a neved, te is Anna
vagy, édesapám szemefénye, anyácskám.
Bár nem te tanítottál meg e nyelvre,
figyeld a fiad dadogó szavait és
hallgasd türelemmel az égi hazában,
hol nincs magyar és nincs morva: csak ember.
Már nem tipegek, mint egykor öledben,
de kellene néha a símogatásod,
szoknyádba fogózni szeretne fiad.
Húsz éve halott vagy, Anna Kovalcze,
húsz éve emészti apámat a téboly,
még él az apám, pedig árva vagyok már:
nincs otthonom és haza nincs hova menjek.
Lásd, így vagyok én, ki talán sose látom
a Morva vizét, s magyarul dadogok csak,
így várom az őszt, a tavaszt s a halált is.
De áldalak édesanyám, hogy a véred,
a lomha cseh vér a Dunához elűzött
s útjába kerültél édesapámnak.
Fiú és anya neve közé az árvaság tette ki a kötőjelet. Végh György gyermekkorát, eszmélő éveit ez a stigma árnyékolta be kiszolgáltatottságával, szeretetlenségével, mint memoárjainak első kötetében, a Mostoha éveimben fájdalmas-szépen megírja. Mintha csak megismétlődnék egy előző századi lírikus-történet: Reviczky Gyuláé. Persze – mutatis mutandis – még kegyetlenebb társadalmi körülmények szorításában. Végh György költői magatartásában, érzésvilágában is fölfedezhető ez a rokonság.
legendás kóbor lovag
Az alapélmény az Anna Kovalcze című versben bukkan föl először, majd álomba-mesébe oldva a Csillagos királylány prózájában idézi föl a költő oly korán eltűnt édesanyját. Itt még a huszadik évén alig túljutott pályakezdő hangját halljuk, a fiatal Végh Györgyét, aki legendás kóbor lovagja a korabeli irodalomnak. A 40-es évek legelején, a háború előtti Budapest szerkesztőségeiben és kávéházaiban születő folyóiratok röppentik föl nevét, s meglepő gyorsasággal válik ismertté, népszerűvé. Szívhez szóló, naiv, játékos verseiből saját arcú lírikus karakterjegyei rajzolódnak ki. Csak éppen a közeli korfordulóhoz nem illik az effajta, lágy vonású, örök gyermeki karakter. A központilag elrendelt ízlésnek nem felel meg. Őt pedig elnémítja az új mostoha gyámkodás; költészete a Pilátusok korában megfullad.
Megkeseredve élte túl fukaron kimért ifjúságát: versei őrzik. Lírája, mely sosem is hagyta el azt az édeni tájat, ahol a bánatokról, szeretetéhségről, de még a halálsejtésről is boldogan énekel a hangjára lelt költő. Ezek közül a korai darabok közül való az idegen ajkú édesanyát magyar daktilusokban elsirató vers. Magán hordozza még a fiatalság hímporát, s antaeusi lendülettel vall, hiszen legsajátabb anyagát érinti benne: eredetét, szüleit, világra szakadt sorsát.