BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL

A NAP NEM EMLÉKSZIK A CSILLAGOKRA

Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok
láza s tragikus szárnyakon suhan
tünte felé a rövid nyári éj.
Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,
taníts meghalni! Mennyit ültem e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tünődtem, milyen a halál? de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden úgy tűnt el, lopvást, mint az álom
s a nap nem emlékszik a csillagokra.

Igy tűntök el hát ti is, életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágítva, mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle boldog volna és aludna.

Óh életemnek csillagai ti,
kemény morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már, Isten e keserves
moccanása, tán megtapodva porként
vak szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?

Vannak a valóságban sosem látott, mégis mélyen belénk rögzült képek: bármikor előhívhatjuk őket a fantáziánk-festette emlékezetből. Így van előttem törékeny-védtelenül Babits Mihály az esztergom-előhegyi kicsi ház tornácán, amint a nagy színjátéktól lenyűgözve a nyár-éjszaka tűntét figyeli. Szinte kétdimenziós árnyék, útban a testtelenség felé, a fakuló firmamentum alatt, a hajnalok karzatán. Sehol sem képzelhetném el otthonosabb közegben: az alig derengő hajnal és a magányosság a világegésszel öleli egybe. Időtlen látomás, lehorgonyozhatatlan, akár a pillanat vagy az örökkévalóság.

Mert azt idézi föl a vers, hiszen a végső titkot kutatja: milyen a halál?. A fénybe váltó sötétség mezsgyéjén tétovázik, le kell tűnnie, hogy amaz megszülessék; a hirtelen átkelést szeretné meglesni, melyet a természet jótékonyan elfed, belémos a földi szemnek rajtakaphatatlan folyamatba. Izgatott várakozás feszíti a megszólalást, ünnepi, ritka szavai súlyosan tolulnak elő, a jelenés tragikus szárnyai bírhatják csak el őket, hogy menten a klasszikus, nagy költészet magasába ragadják. A drámaian meg-megtorpantott jambusok egyensúlyra találnak az emlékezés lebegésében, simán úsznak tovább: Mennyit ültem e hegy fölött… s a semmi mögé elbútt csillagok kilobbanásával már a lélek súlytalan szabadságának egében jár a költő, ahol megképlik a kimondhatatlan: a nap nem emlékszik a csillagokra.

a végzet suhogása

S itt, a zeniten réved vissza önmagára, egybekapcsolva eltűnő életének mikrokozmoszát a teljességgel, panteisztikus vízióban. Személyes sorsát sejteti meg vele, olyan egyéni élményét villantva föl, mint a test valamely zugát kivilágító fájdalom. A végzet suhogását halljuk meg ezekben a félelmetes ívű sorokban, a szenvedés kemény morzsái kísértenek föl, a kínoknak eleven süket és forró sötétje, ahová Jónásként le kell majd szállnia.

A baljós sugallatú befejezés már az Ismeretlennel néz szembe. Mintha elbizonytalanodna: nem tudom és ha majd utam véget is ér már – talán tompítani akarná, ami vár rá? Pedig tudja. Másképp nem nevezné Isten e keserves moccanásának. Nem beszélne a mindenségbe átsugárzó gyötrelem múlhatatlanságáról az egyedülálló erejű záróképben úgy, hogy belénk nyilallik.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából.

kép | vecteezy.com