„MINDEN, AMI VOLT, VAN”

Bizonyára másoknak is megadatott, hogy életük egy-egy válságos szakaszában volt a közelünkben valaki, aki a szorongató létkérdésekre segített – ha nem is választ találni, legalább felismerni az igazi kérdéseket. Nekem a kamaszkor útvesztőiben ilyen támasz volt Gőbölyös Gyula, középiskolám nappali tagozatának egyik néprajztanára. Eredetileg nem is az ő csoportjába kerültem, de rendszeresen látogattam esti tagozatosoknak tartott rajzóráit, népi bútor restaurálási foglalkozásait és néprajz szakkörét, s a foglalkozások végeztével gyakorta hazakísértem – a Kálvin tértől a Peterdy utcáig. Később, a nyári szünetekben heteket töltöttem balatoni házában.

önmagunk megértése

A „néprajz” fogalma szűkösnek mutatkozik, hogy lefedje szakkörének tartalmát. Hiszen akkor lehettek volna azok történelem, kultúrtörténet, antropológia, vagy akár irodalom órák is! A népi, a közösségi kultúra értékeit ugyanis az emberiség teljes történetébe ágyazta, és sohasem titkolta személyes érintettségét: ő maga is paraszti származású, s elfogult – ahogy fogalmazott – „a mindenkori kiszolgáló réteg” iránt. Tanításának magja, hogy amúgy is mindent önmagunkra vonatkoztatunk, s hogy a világ megismerése voltaképpen önmagunk megértése és „megszeretése”.

Egy alkalommal az archaikus népeknek arról a hiedelméről beszélt, hogy a természet körforgása is szellemi lények akaratától függ, s gyakran rettegtek: megeshet, hogy az éjszakát nem követi nappal vagy a telet tavasz. És már szavalta is József Attilát: „S ameddig ez a lanka nyúl, / a szegény fűszál lekonyúl, / fél, hogy örökre alkonyúl.”

Megfigyelhettem, ahogy Gőbölyös tanár úr időről időre olyan könyvek hatása alá került, amelyekben új szempontokat fedezett fel, s a saját lelkesültségét nyomban továbbította. Lehetetlen volt már nem elolvasni a tőle ajándékba kapott és általa oly szabatosan interpretált munkákat – mint Moles Információelmélet és esztétikumát, Fromm A szeretet művészetét, Lelley Ember és kenyere vagy Chardin Az emberi jelenség, GoodalI Az ember árnyékában, Lovelock Gaia című könyvét – vagy Tran Duc Tao művét: A nyelv és a tudat. Ez utóbbiról, a Párizsban élő vietnami filozófus grandiózus vállalkozásáról, amelyben az eszközhasználat, a nyelv és a tudat bonyolult kapcsolatrendszerét vizsgálja – nos, annak idején én tarthattam szakköri előadást – máig ható tanulságokkal.

A mi tanár–tanítvány viszonyunk eleven, és emellett vagyunk réges-régen barátok. Amikor találkozunk, gyakran most is ez az első kérdése: mondd csak, olvastad már ezt és ezt a könyvet?

Alig egy éve a nyitány-mondat pontosan így hangzott, mondd csak, olvastad Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák című könyvét?

a történelem mozgatóerői

Nem, akkor még nem ismertem, így hát Gőbölyös tanár úr azonnal előadta a könyv gondolatmenetét – kiemelve persze azokat a szempontokat, amelyeket követve másképpen lehet látni és érteni a történelem mozgatóerőit is. Később – mert én is a könyv hatása alá kerültem – elhatároztam, hogy ismertetem lányaim gödöllői középiskolájában, és egy másik helyi gimnáziumban is. Tettem ezt önös érdekből is – hiszen a Tran Duc Tao-könyv alapján tartott előadás óta tudom, hogy az ember csak azt tanulja meg igazán, amit megpróbál másoknak megtanítani.

Diamond egyetlen kérdésből indul ki: mi az oka a nyugat-európai eredetű népek ma is tapasztalható történelmi hegemóniájának? Konkrétabban és tömörebben: miért mi, nyugat-európaiak igáztuk le az amerikai indiánokat, miért nem ők hódítottak meg bennünket?

Az élettan professzor, ornitológus és konzervációbiológus (természetvédő szakember) Diamond ambíciója, hogy a történelem tudományát a történeti jellegű természettudományok (evolúció-biológia, geológia, paleontológia stb.) egzaktsági szintjére emelje. Vizsgálódásai során felhasználja a természettudományok (elsősorban a genetika, a molekuláris biológia, a biogeográfia és a régészet) legújabb eredményeit (minél több objektív, számszerűsíthető adatot összegyűjtve), másrészt alkalmazza a történeti természettudományok módszereit, modelljeit. Arra az alapvető kérdésre például, hogy van-e értelme nagyléptékben vizsgálni az emberi történelmet. Diamond a valószínűség-számítás fogalom-készletével válaszol. Szerinte minél komplexebb egy rendszer (és persze az emberi kultúra a lehető legkomplexebb), minél több független tényezőt tartalmaz, térben és időben annál nagyobb léptékben kell vizsgálni ahhoz, hogy a folyamatok eredőjét, a legvalószínűbb trendeket felismerjük.

Az alapkérdés felvetése után először is húz egy képzeletbeli rajtvonalat: i. e. 11 000-ben. Ekkorra fejeződött be Amerika benépesülése, s ekkor még a Föld minden társadalma vadászó-gyűjtögető volt. Az eltérő ütemű fejlődés, amely végül az indiánok tragédiájához vezetett, i. e. 11 000-től Kolumbusz partraszállásáig játszódott le. (Diamond önálló fejezetben kalauzol az időszámítás előtti 7 milliótól a rajtvonalig, sőt, ennek az időszaknak külön könyvet is szentel A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása címmel – itt csak annyit szükséges elmondani a rajtvonalra érkezett vadászó-gyűjtögetőkről, hogy mindnyájan tökéletesen ismerték saját környezetük növény- és állatvilágát, errefelé tehát hiába keresnénk a későbbi különbségek okát-magyarázatát.) Azután szinte sokkol bennünket egy – szimbolikus jelentőségű konkrét történelmi esemény, az 1532. november 16-án lezajlott cajamarcai csata részletes leírásával. Mert a továbbiakban innen hátrálva, egyre szélesebb látószögből bontja ki a közvetlen és végső okok láncolatát. A perui fennsíkon 1532-ben 168 szedett-vedett spanyol legyőzte az inkák 80 000 főből álló seregét, amely egy himlőjárvány után kitört polgárháborúból tért haza diadalmasan. Az európaiak technológiai és katonai fölényükkel (tengeri hajózás, acél- és lőfegyverek, szemben az inkák kőbunkóival, íjaival), az írás birtoklásával és kiterjedt történelmi ismeretekkel (a spanyolok az aztékokat meghódító Cortez nyomtatásban megjelent emlékirata alapján tervezték meg az inka császárnak felállított kelepcéjüket, ezzel szemben az inkáknak nem volt írásuk, s önmagukat a világ egyedüli államának hitték), valamint az általuk behurcolt járványokkal arattak sikert. Kérdés: miből adódott ez a hatalmas különbség a két nép között?

„A történelem az egyes népek környezetének különbségeiből adódóan alakult eltérő módon, és nem az egyes népek biológiai különbségei miatt.” Ez az összegzés – határozottsága és egyszerűsége miatt is – szíven üt. A spanyolok tehát nem azért győzték le az inkákat, az európaiak nem azért igázták le az indiánokat, mert egy magasabb rendű faj képviselői, hanem mert kedvezőbb földrajzi környezetből származnak. Melyek ezek a környezeti előnyök, és hogyan vezettek a közvetlen okokhoz?

öngerjesztő folyamat

A szerző szerint az okok láncolatának („a történelem átfogó sémájának”) középpontjában az élelmiszer-termelés kialakulása és elterjedése áll. A földművelés és az állattenyésztés, a letelepedett életmód népességrobbanáshoz vezetett. (Az élelmiszer-termelő népek háborús sikerei a vadászó-gyűjtögetőkkel szemben már puszta számbeli fölényükkel is magyarázhatók!) A sűrűn lakott populációk életének megszervezése és irányítása elengedhetetlenné tette az elit megjelenését, de az uralkodó réteget és az élelmiszert nem termelő szakembereket csak az intenzív mezőgazdaság nyújtotta élelmiszerfelesleg tudta eltartani. Diamond hangsúlyozza, hogy a népességrobbanás és az élelmiszer-termelés fejlődése úgynevezett „öngerjesztő folyamat”, amelyben a két tényező folyamatos pozitív visszacsatolásokkal serkenti egymást. Bizonyos, hogy eleinte a népesség dinamikusabban növekedett, mint a termelékenység, ezzel magyarázható, hogy a korai földművelő népek tagjai – a régészeti leletek tanúbizonysága szerint – satnyábbak, betegesebbek voltak a környező vadászó-gyűjtögetőknél. Az elit – eleinte csupán könyvelési céllal – teremtette meg az írásbeliséget, amely később a kulturális értékek felhalmozásának legfőbb eszköze lett. A növekvő népesség nyomása, a mezőgazdaság módszereinek, eszközeinek fejlesztési igénye indította el a mai napig tartó technológiai forradalmat. (A szerző szerint ez is öngerjesztő folyamat, a több technológia még több technológiát szül.) S ezzel el is jutottunk a közvetlen okokhoz vezető folyamatok többségéhez. Ám, mint mindenütt, itt is újabb kérdés kínálkozik: minek köszönhető az i. e. 11 000 óta megfigyelhető tendencia, hogy a vadászó-gyűjtögetők fokozatosan felhagynak eredeti életmódjukkal és földművelőkké, állattenyésztőkké válnak?

Diamond szerint a vadászó-gyűjtögető és a földművelő-állattenyésztő életmódokat mint egymással versengő, alternatív életfenntartó stratégiákat kell tekintenünk. Mindkét stratégiának vannak előnyei és hátrányai, hogy csak a legfontosabbakat említsük, az élelmiszer-termelés több időt vesz igénybe, keményebb munkával jár, eleinte kiegyensúlyozatlanabb táplálékot kínál, ugyanakkor hosszú távon nagyobb létbiztonságot nyújt. Az ember (mint minden élőlény) ökonomikus kreatúra: csak akkor fordul a megerőltetőbb élelmiszer-termeléshez, ha a vadászó-gyűjtögető életmód már nem kifizetődő, illetve ha a földművelés-állattenyésztés nyilvánvaló előnyökkel kecsegtet. A szerző szerint a „rajtvonal” táján az egyre kifinomultabb technikákat kifejlesztő vadászok világszerte túlvadászták az addig legfőbb megélhetésüket nyújtó nagy testű emlősöket. Amerikában kihalási hullám söpört végig az ember megjelenését követő évezredben, ekkor pusztult ki az elefánt, az oroszlán, a ló, a teve stb. Eurázsiában a túlvadászás nem vezetett ugyan tömeges kihaláshoz, ám alaposan megtizedelte a gazellaféléket. Ezzel párhuzamosan Eurázsiában, pontosabban a nyugat-európai anyagi kultúra bölcsőjének számító, úgynevezett Termékeny Félhold területén, egy jelentős éghajlati változással elszaporodtak a vad gabonafélék és vad pillangósok a fás-szárú növények rovására. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Termékeny Félholdat a Föld legelső, s egyben a legkiegyensúlyozottabb „élelmiszer-csomagot” összeállító önálló élelmiszer-termelő központjává tegye, már i. e. 8500-ban. A földművelés és állattenyésztés mégsem nevezhető „találmány”-nak. A növények nemesítése és az állatok háziasítása több évezreden át véletlenszerűen zajlott. Ahogy Diamond szellemesen megjegyzi, az első „növénynemesítő laboratóriumok” a latrinák voltak, azok környékén hajtottak ki a hazahordott, válogatott magvak. A tenyésztést pedig a szelídítés akár több tízezer éves időszaka előzte meg.

A Termékeny Félhold területén, vagy annak közelében nemesített növények vezető élelmiszerei a modern embernek is. A jelentősebbek: búza, árpa, borsó, olajbogyó. A mai világ legfontosabb nagy testű háziállatai – a juhból, kecskéből, szarvasmarhából, sertésből és lóból álló ötös – teljes egészében a Termékeny Félhold területéről, vagy annak közeléből származnak. A felsorolásból már érthető, miért neveztem kiegyensúlyozottnak ezt a „csomagot”. A búzáról és borsóról el kell még mondani, hogy nemesítésük viszonylag gyorsan zajlott, mivel a vad fajokon minimális „javítást” kellett végezni, hogy az ember számára ideális tulajdonságaik legyenek. A földművelés és állattenyésztés itt, Elő-Ázsiában i. e. 6000-re kiszorította a vadászó-gyűjtögető életmódot, majd elindult észak-nyugati és dél-keleti irányban. Diamond zseniális felismerése, hogy a kontinensek fő tengelyének fontos szerepe van a terjedés ütemében. A kelet-nyugati főtengellyel rendelkező Eurázsiában, az azonos szélességi sávokban a növények és állatok könnyen alkalmazkodtak a szomszédos területek éghajlatához, ezért gyorsan terjedtek. Ez kétféleképpen zajlott, a szomszédos „barbárok” vagy átvették az új életformát, vagy a növekvő népességű földművelők és állattenyésztők elüldözték őket földjeikről.

lassú haladás

És most ugorjunk át az Újvilágba. Itt ugyanis több szembeötlő különbséget vehetünk észre: először is 5000 évvel később, csak i. e. 3500-ban kezdenek vadnövényeket nemesíteni, és vadállatokat háziasítani, s a nagy testű háziállatokat mindössze két rokon faj, a láma és az alpaka képviselte, ameIyek ráadásul évezredeken át nem hagyták el „szülőföldjüket”, az Andokat. Amerikában három ősi élelmiszertermelő központot találunk, a Mississippi Völgyét, a Mezoamerikai Központot és az Andok-Amazónia Térséget. Ha a három területet együtt nézzük, a Termékeny Félholdhoz hasonlóan ezek is több, a modern ember számára jelentős élelmiszernövényt nemesítettek és termesztettek. Ezek legfontosabbjai: a kukorica, a burgonya, a manióka, a bab, a tök és a napraforgó. Ezek a növények azonban nem alkottak egyetlen „élelmiszer-csomagot” Kolumbusz partraszállásáig, mivel Amerika észak-déli főtengelye, valamint az Andok, a Kordillerák és a texasi puszták mint földrajzi akadályok alaposan lelassították e növények cseréjét az egyes központok között. A lassú haladásnak genetikai bizonyítéka is van: míg Eurázsiában minden termesztett növény egy vad fajtától származik, azaz csak egyszer nemesítették, addig Amerikában olyan lassan vándoroltak a növények, hogy helyről helyre – más-más vad fajtából – újranemesítették azokat. Említettem, hogy a búzát viszonylag könnyen és gyorsan nemesítették. Ezzel szemben a kukorica nemesítése annyira nehéz és hosszadalmas volt, hogy a botanikusok még ma is vitatkoznak a kukorica őséről. A legvalószínűbb ős, a teosinte mindössze másfél centiméteres, igen kemény burkú termést hoz, ebből kellett létrehozni a legalább 30 cm csőhosszúságú, lágyabb héjú kukoricát. Ha ezek után a nagy testű háziállatokat hasonlítjuk össze, Amerika hátránya még szembeötlőbb. Az amerikai háziasítás legtöbb potenciális jelöltje i. e. 10 000-ben kihalt, csak a guanako maradt. Még a belőle tenyésztett láma és alpaka sem találkozott soha a Mezoamerikában feltalált (ott csak játéknak használt) kerékkel, így sem komolyabb szállító, sem harci kocsi elé nem fogták, szántásra sem használták. Amerika, szemben az európaiak állati és gépi erejével, csak az emberi izomerőt tudta felmutatni 1532-ben!

És a járványok?

Mind a sűrűn lakó földművelő-állattenyésztő népek körében, mégpedig a háziasított állatok betegségeiből fejlődtek ki és terjedtek el. Az eurázsiai népek azonban több évezred alatt – ezért nagy árat fizetve – bizonyos genetikai védettségre tettek szert, míg az indián őslakosok védtelenek maradtak. Döbbenetes tény, hogy sokkal több bennszülött halt meg járványok, mint harcok miatt. A himlő és a többi járványos betegség az európaiak leghatékonyabb fegyvere volt a gyarmatosításban.

Diamond elméletévei immár bizonyosra vehető, hogy az emberiség minden tagja egyetlen fajhoz tartozik, s a népek között nincsenek jelentős biológiai különbségek. A történelemben tapasztalt egyenetlenségekért a népek eltérő környezeti feltételei a felelősek. Ugyanakkor Diamond könyve nem cáfolhatatlan kijelentések gyűjteménye, hanem együtt- és továbbgondolkodásra biztató vizsgálódás. Az utolsó fejezetben Diamond maga hívja fel a figyelmet a megválaszolatlan kérdésekre. Például, hogy miért az európai, miért nem a kínai kultúra lett Eurázsia vezető hatalma? Mintha csak Gőbölyös tanár úr gyakorta hangoztatott „nem tudom”-ja szólna. „Nem tudom” – ez a megismerés folyamatának talán legfontosabb mondata. És különösen fontos ma, amikor valósággal hemzsegnek a „mindentudók”, a „beavatottak”, a „titkos tanítások” papjai, akik mindenkor a „belső utat”, a személyes megváltást hirdetik.

kép | adobe.com