MAGÁN(Y)MITOLÓGIA
2002 február
1954. szeptember 1. Ez volt az a nap, amelyet úgy vártam egy nyáron át, mint más a Messiást. Amikor aztán elérkezett, kétségbeesetten visszaforgattam volna az idő kerekét, mert nem ilyennek képzeltem a „megváltást”.
Magányt kereső és társak után vágyódó kislány voltam, aki csak saját fantáziavilágában érzi otthon magát. Az óvodában, ahova „korengedménnyel” vettek föl húgom születése után, külön babaszobát rendezhettem be a sarokban. Úgy éltem itt, társaim közvetlen közelében, mégis fényévnyi távolságban tőlük, mint egy kontinensből kihasított, apró szigeten. Magánbirodalmam a felnőtt világ kicsinyített mása volt, ám merőben más törvények uralták: az elképzelt jövőben magam alakíthattam sorsomat. Szenvedélyesen készültem az ideális anya-szerepre: főztem, mostam, vasaltam, takarítottam, naponta háromszor asztalhoz ültettem „gyerekeimet”, mindenhová magammal cipeltem őket, részt vettem játékaikban, lefekvés előtt pedig hosszan, átszellemülten meséltem nekik. Hogy mit? Nyilván azokat a fantasztikus-csodás-megnyugtató történeteket, amelyeket Orsika nénitől – kedvenc óvó nénimtől – vagy a rádió esti meseműsorában hallottam. Ilyenkor irigyeltem is a babáimat, mert otthon, a „kontinensen” csak ritkán fordult elő, hogy az egész napi munkától kimerült anyukám vagy nagymamám leült volna az ágyam mellé mesélni.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre türelmetlenebbül lapozgattam a karácsonyra kapott képes mesekönyveket. Szerettem volna megfejteni a rajzok mellett sorakozó szöveget, vagy inkább legyőzni a hieroglifa-hadsereget. Ötéves koromtól nyaggattam szüleimet: mikortól járhatok már iskolába, hogy megtanuljak végre olvasni. Miért kell a felnőttek kénye-kedvétől, szabad idejétől függnöm, ha meseországba vágyom? Mindinkább börtönnek éreztem a gyerekkort, és sürgettem a szabadító időt.
sarokba állítottam
Hatodik születésnapom után díszletet váltottam a babaszobában: a meghitt otthont idéző lakótér osztályteremmé alakult: a padokban iskolaérett babáim ültek. Ettől fogva már nem gondoskodó anyát, hanem jóságos, de szigorú tanító nénit játszottam nebulóimmal: feleltettem, osztályoztam, és ha rosszalkodtak, a sarokba állítottam őket. Már a szamárpadról is lehettek értesüléseim, mert az is mindig foglalt volt a babaiskolában. S mivel a játékban minden lehetséges, a betűvetéssel ismerkedő gyerekek egyike is én voltam.
Szóval áhítatos várakozással készültem a szeptemberi tanévkezdésre, amikor a többi gyerekkel majd én is ott ülhetek az igazi osztályteremben, az igazi tanító néni előtt, aki kezembe adja börtönajtóm kulcsát: megtanít olvasni, s azontúl bármikor bemerészkedhetek a mesék titkos kódrendszerrel védett birodalmába. Kívülről már számtalanszor megcsodáltam az iskola épületét, hiszen vasárnaponként – kitartó könyörgésemre – szüleimmel gyakran elsétálhattam a szomszédos Sződliget utcába, magas rendű örömeim majdani színhelyére.
Ám amikor szeptember elsején, öntudatos-boldogan szorítva anyukám kezét, végre beléphettem a meghitten ismerős, boltíves kapun, örvényként rántott magával az idegenség. Az iskola poros udvarán összeterelt gyerekseregből senkit sem ismertem. Ellenszenvesnek találtam a tanító nénit is, amint hamisan nyájas hangon üdvözölte új elsőseit, majd katonásan sorba állított bennünket, és elindította a pöttöm csapatot az épület belseje felé, az osztályterembe.
töröltem emlékezetemből
Anyukám, néhány lépésnyire tőlem, bátorítóan mosolygott, s intett, hogy menjek, ne féljek. De a lábam nem akart engedelmeskedni: ott álltam gyökeret eresztve és zokogva az udvar közepén. A tanító néni visszajött értem, hogy a többiek után vigyen. Mint egy rémmese ártatlan áldozata, akire kivetette hálóját a gonosz boszorkány, rémülten kapaszkodtam aggódó mamámba. Abban a percben tökéletesen töröltem emlékezetemből, hogy hosszú hónapok óta csakis erre a napra vártam. „Nem akarok iskolába járni! Óvodás akarok maradni! Orsika nénit akarom!” – kiáltoztam.
Már nem emlékszem, hogyan jutottam be az osztályterembe, ahol társaim nyilván ki is csúfoltak, mint „bőgő masinát”, aki iskolás létére az anyja szoknyájába kapaszkodik. Kihevervén azonban a beteljesülés traumáját, hamar beszoktam az iskolába, és rekordidő alatt megtanultam olvasni. Az év végi nyilvános vizsgán a mamám büszkén pironkodott, amikor rám került a sor, mert a tanító néni mindig korholt: „Ne siess annyira, szótagolva olvasd!” Én viszont képtelen voltam akadozva kántáló társaim szófejtő iramához lassítani saját olvasási sebességemet. S persze a következő nyár végén már számoltam a napokat, mikor kezdődik az iskolaév.