SOMLYÓ GYÖRGY VERSÉRŐL
2012 augusztus
Hajnal
Buknak a sekély halai,
nád hajlik, köd leng, lomb inog.
Úgy összecsengnek a zajok,
hogy csak a csendet hallani.
Felhő-kávás kék kút az ég,
megmerül benne egy madár,
s ahogy mind magasabbra száll,
már nem látod, csak a helyét.
Lepke száll föl-le csapkodón,
mint szirom, amit visz a szél,
s a sok kis virág, mint fehér
lepkeszárny, ül a szárakon.
Most minden egy még, ami él,
te is szárny s virág szirma vagy –
míg a perzselő öntudat,
a nap a domb fölé nem ér.
Az éjszaka és a nappal között titokzatos határsáv a hajnal: a láthatatlanból látható születik. A vízparti hajnal látványából induló vers ebbe a mitikus minden egy még világba vezeti szemlélőjét. Itt még megtapasztalható a racionális nappalban egymástól elkülönültnek látott dolgok egymásba játszó egysége: Úgy összecsengnek a zajok, / hogy csak a csendet hallani, s már nem látod, csak a helyét. Ezt az együttállást a vers poétikai síkján a képek különös lélekvándorlása érzékelteti: a versindító vízparti táj leírásából a víz motívuma a második versszakban az égben tér vissza újra a Felhő-kávás kék kút metaforában, a következő szakaszban pedig két hasonlat tükrözi egymást: a lepke szálló szirom, s a kis fehér virágok lepkeszárnyak. A hajnal leírása és benne e lepkemotívum József Attila Eszméletének első részével rokonítja a szöveget („Földtől eloldja az eget / a hajnal […] Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek.”). Az utolsó versszak végül a talán önmegszólító (és így közvetlenül hozzánk is forduló) te szavával a hajnal szemlélőjéből e minden egy misztérium részesévé avat – ekkor azonban a gondolatjel mint éles határvonal, mint a felkelő nap első sugara, belehasít a vers szövetébe. Lehet talán, hogy a nap, a nappal világában oly sokra értékelt öntudat a minden egy megtapasztalását szétperzselő veszteségünk is egyben?