HELYRETOLNI, AMI KIZÖKKENT – DE HOGYAN?

Egy örökzöld, az európai műveltség „törzsanyagába” tartozó műnek, a Hamletnek kísérlem meg új(nak remélt) értelmezését.

Néhány hónappal ezelőtt már gondoltam arra, hogy tán meg kéne írni: Hamlet (tettetett) őrültségét helytelen az embergyűlöletbe játszó búskomorságával összemosni. Nem mintha jól emlékeztem volna, hogy Hamlet a szellemet (atyját) ugyancsak látott dánoknak – amidőn megesketi őket (I. 5.) – bejelenti: Fiúk, én tébolyodottnak fogok mutatkozni, de egy hangot se arról, hogy ti tudtok valamit ennek okáról vagy színlelt voltáról. – Arra azonban emlékeztem, hogy amikor Poloniusszal a bolondját járatja, ezt nem ugyanabból az indíttatásból teszi, mint amikor az embert hiú, élvhajhász és mulandó sárként, „nagyon-nagyon merő hús”-ként írja le, s mint amikor az oktalan, de párja után búsuló barmot az ágyast ágyasra könnyedén felcserélő anyja fölébe helyezi. Másrészt arra gondoltam, hogy a királyfi búskomorságát mennyire nem szükségszerű – ha ugyan nem egyenesen a híres nagymonológ félreértelmezéséből fakadó – valamiféle (kamaszos) melankolikus létélményből eredeztetni. Ez a fajta emberéletet lekicsinylő, túlvilággal eljegyzett melankólia, a középkoron kívül, vaskosan megvan a barokkban (lásd a képzőművészetben újraéledő haláltánc-motívumot és koponya-ornamentikát, s a költők közül A. Gryphiust), másképp, de köztudottan megvan a romantikában, ám a reneszánsz kori Anglia és Shakespeare mintha nem osztozna benne. Hamlet búskomorságának és világcsömörének konkrétabb a magyarázata: nem elvont filozófiai válasz a létre, hanem tiltakozó elzárkózás, az adott kor erkölcseinek – igaz, általánosító – megvetése. Annak a konkrét (és valóban megrázó) tapasztalatnak a lecsapódása, hogy az ember teljesen nyomtalanul képes eltűnni a földről, hogy szó sincs a távozó után maradó betölthetetlen űrről. Hamlet – legalábbis velünk megosztott „töprengéseiben” – nem a teremtésben vizsgálja az ember helyét, értékét, igazi eszkatológiának alig van vagy éppen nincs nyoma nála. Egyszerűen kétségbe ejti, hogy az ember mennyire habzsoló, egynyári lény, s olyannyira nem becsüli önmagát, hogy egyik a másikat meg se gyászolja, csak épp egy kicsit, a látszat kedvéért, protokollárisan.

emberélet = hazugságsorozat

Annyiban kétségtelenül elméleti ember Hamlet, hogy azt a roppant szélsőséges mindennapi gyakorlatot, amelyet maga körül tapasztalt – a felejtés, más szóval az ember ön-semmibevevésének, -degradálásának gyakorlatát –, valóban ő fordította le az „embergyűlölet” és az emberélet = hazugságsorozat hasonlóképpen radikális elméletére. Ám ehhez semmilyen tragikus, okkultista stb. prekoncepcióra nem volt szüksége. Csak annyi elfogulatlanságra, amennyi lehetővé tette ezt a felismerést: az ember mindennel megalkuszik a ma, az adott pillanat kedvéért, minden ideálját odadobja neki; nincsenek halottaink, nincsenek valódi ereklyéink – a kizökkent idő korszakát éljük. Más kérdés, hogy ennek a határtalan, sokk-szerű kiábrándulásnak érdekes folyománya van Hamletnél: egyfelől él még benne a világi ember (és a királyi vér), aki nem tudja Claudiusnak többek közt azt sem megbocsátani, hogy elhalászta előle Dánia koronáját (V. 2. Hamlet, Horatio), másfelől nemcsak hogy a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely, a juss, de saját élete (nevetséges kicsinyességek közé zártsága) is annyira közömbös számára, hogy azon töpreng: visszavonja magát a világból, legalább ővele is kevesebb szánalmas, gyáván halogató fickó lesz a földön.

Körülbelül ennek megírását latolgattam pár hónapja, de végül is letettem róla, mert az eszmefuttatás túl triviálisnak tetszett. Nagyon is valószínűnek tartottam, hogy már előttem is megfogalmazott gondolatokról van szó, s annak, hogy én még nem találkoztam nyomtatásban velük, a Hamlet-irodalomban való járatlanságom lehet az oka. Gondolataim kifejtésére akkor szántam rá magam, amikor – közben újraolvasva a drámát – úgy éreztem, hogy a tettetett őrültségre „is” saját magyarázatom van^[1]. (Azt, hogy vitatható, mennyire célirányos, mennyire hasznos fogás Hamlet elmeháborodottsága, aligha kell bizonygatnom. Színlelésében pontosan ő maga hinti el azokat a talányos kétértelműségeket (II. 2.; III. 2. Rosencrantz, Guildenstern, Hamlet; IV. 3.), amelyektől az elején eltiltja Horatiót és az őrség tagjait. Annyit kétségtelenül elér velük, hogy a király nyugodt álmát megrabolja, de gyanút is ébreszt Claudiusban. Azt pedig aligha képzelheti, hogy egy gyanakvó és óvatos (s persze besúgóktól támogatott) Claudiuson könnyebb lesz bosszút állnia, mint egy gyanútlanul dőzsölő-vigadó királyon.)

De akkor milyen szükségszerűséggel lehet mégis érvelni a tettetett tébolyultság mellett?

a bolond nem hazudik

Claudiusnak – s úgy tűnik, nemcsak a „dramatis personae” értelmében, hanem egyáltalán – nincs udvari bolondja. [Hogy Yoricknak, akinek koponyáját a kezében tartva Hamlet jobban elérzékenyül és fiúibb emlékek elevenednek föl benne, mint atyja szellemével találkozván, lenne utóda, arra még csak utalás sem esik, pedig körmönfontan okoskodó és évődő s éles nyelvű fickóból annyi van Dániában, hogy még a sírgödröket is ilyenek ássák. Vagy éppen arról van szó s az jellemző a testvérgyilkos Claudius Dániájára, hogy az ilyen szó(ki)forgató és agyafúrt legé­nyek az emberek utolsó lakhelyét mélyítik le a földbe, míg a király olyan készséges­kedő hízelgőkkel veszi körül magát, akiket Hamlet „szivacsok”-nak nevez?] Tehát Claudiusnak nincs bolondja, csak Poloniusa van, akinek a hűségében – minthogy az öreg (?) kancellár az örök aulikus-legitimista-konformista – tökéletesen biztos lehet mindaddig, amíg hatalmon van, de akitől bírálatot, tehát mintegy a „nép hangját” illetőleg a mindenkori másik szavát nem kaphatja meg. Azaz nem része­sülhet abban a visszajelzésben és bírálatban, ami bizonyos mértékig komolyan ve­hetetlen, de annál megszívlelendőbb, éppen azért, mert a bolond nem hazudik, nem tartja magában a bögyét nyomó kijelentéseket az előmeneteléért: őt úgyis vagy lenyakazzák, vagy jóltartják, amíg rá nem unnak – mint bolondot.

Ez – hogy az új király mellett nincs Yorick – biztos jele, hogy a szelle­met látott Marcellus ösztönszerűen igazat mondott: Rohadt az államgépben valami (I. 4.). Ha a király a szabad gondolatnak és a szólásszabadságnak már ama kicsiny szigetét is üldözi, amit egy udvari bolond jelent, s amely többé-kevésbé úgyis in­kább valamiféle szabályt erősítő kivételként fordulhat elő a feudális társadalom szigorúan függőségi-hierarchikus rendszerében, akkor baj van. Ám attól, aki maga tudja a legjobban, hogy nem tisztességes módon, hanem bűntény árán jutott a trónhoz-koronához, tehát uralkodása bizonyos tekintetben illegitim és az is marad, várható-e más, mint az „ellenzék”, az udvari bolond kiiktatása? Vélhető, hogy amióta a csonttá vált Yorick ügyvéd- és udvaronc-vázak közé vegyülve hallgat a te­metőben, azóta a király sose meztelen, legföljebb – amint Eörsi István mondja egy versében – „testszínű ruhát öltött”, amelynek mintegy dísze „hátul a vágás”.

Helsingörben olyasvalaki dőzsöl, aki körül a vérszagnál is rosszabb – tudniillik a vérszagot túlbűzlő – hazugságszag terjeng. Ilyen szagban, ilyen légkörben – amelyből (kárhozat!) éppen a másodszor házasodott királyné szippant a legnagyob­bakat és legélvetegebbeket – még Ophélia keblén sem illatozhatnak úgy a rózsák, ahogyan kellene. Hihetünk Hamletnek (Rosencrantz és Guildenstern ellenében) – szó sincs nagyravágyásról, cezaromániáról vagy impériumvágyról, amikor ezt mondja: Dánia börtön. (II. 2.) S ha mindehhez (legalábbis igazolhatóan) semmi köze, annál több köze van a vergődő, a józan ész és a békevágy számára mind lakhatatlanabb Közép-Európában jó 330 esztendővel később felhangzó József Attila-i kiáltáshoz: Levegőt!

A cenzúra per definitionem szellemi börtön, kaloda. S hogy a cenzúra itt, Dániá­ban, milyen teljhatalmú, az nemcsak, sőt, nem is elsősorban abból látszik, hogy a kárpitok mögött Poloniusok leskelődnek és hallgatóznak a legbensőségesebb jele­neteknél is; hogy „Nincs oly gazember széles Dániában – ki megrögzött cinkos ne volna”, mert lám, még Ophélia is engedelmes eszköze a Hamlet titkát vagy titoktalanságát kifürkészni akaró kémeknek, azaz nem csupán az árulkodik a cen­zúra mindenre kiterjedéséről, hogy az embereknek nem lehet magánéletük, titkuk (Shakespeare mint Orwell-anticipátor?), hanem az is, sőt, az még inkább, hogy nem szabad „nyilvánossá” lett, kifürkészett titkukat sem kimondani. Hamlet kijátszotta a cenzúrát, mert hisz odaültette az udvart az általa Egérfogónak átkeresztelt darab előadására. „Csak” egy követ dobott a gyanú tavába, a hullámgyűrűkről, ha tetszik, már nem ő tehet, de példátlan, kihívó tett ez így is. Akárki nem is engedheti meg magának. Mint ahogy Hamletet sem vagy nem elsősorban ki­rályfi volta bátorította föl rá. „Óh, bol­dog Isten! hisz én vagyok a világ első bohó­ca” – csúfolódik Hamlet épp a színielőa­dást közvetlenül megelőző jelenetben, amikor az előadásra várók már valamennyien együtt van­nak.

villámhárító- és propaganda-szerep

A tévedhetetlen királyok tekintélye erőszakolt műtekintély; a fegyveres karhatalom lojalitásától függ és a Poloniusok hízelgő, haszonleső respektusában merül ki^[2]. Az udvari bolondot tartó királyok az apró tévedések jogát manifesztálják, a szeplő­tlenség, felülmúlhatatlanság természetellenes, s így nem is hihető állapota helyett a bölcsesség és a (mérsékelt) önkorrekció erényét teszik a kirakatba. Nép­szerűbbé és a valóság közelségéből (tudomásulvételéből) profitálóbbá aligha tesz bár­mi egy uralkodót, mint a kritika elbírása. (Még ha ennek csak villámhárító- és propaganda-szerep jut is, azaz, ha a király nem száll magába, nem hallgat a bolond­jára, akkor is módfelett fontos, hogy van, akit hagy beszélni. Megérné a fáradságot utánajárni a gyanúnak, hogy a Narrenfreiheit (a „bolondszabadság”) vajon nem az államokkal egyidős fogalom/jelenség-e. Az udvari bolond meghallgatása, tud­juk, jobbá, bölcsebbé teheti, a penitencia, a megtisztulás felé terelheti a monarchát (Lear király). Claudiusnak és Macbethnek nincs bolondja, nyomorultul is halnak meg. Illetőleg Claudiusnak támad egy bolondja, kéretlenül – Hamlet –, de nincs benne köszönet.

Hogy miért kellemetlen ebben a szerepben – egyébként a profikkal versengeni tudó – unokaöccse Claudiusnak, arra szükségtelen sok szót vesztegetni. Hamlet színlelt (vagy nem színlelt?) elmeháborodottságával olyan sejtelmes bizonytalanságot teremt, amelyet a bűnös és a bűnét egyedül rejtegető, szorongó lélek nem képes tartósan elviselni. (A Claudius- vagy Raszkolnyikov-szindróma ismerős: pszicho­lógiai közhely. De elhatalmasodását hitelesen ábrázolni; ahhoz korántsem elég akárki tehetsége.) Mennyit tud és mit forral a másik? Mikor és hogyan készül lecsapni? stb. Igazán nem állítható, hogy Claudius kegyetlenebb lenne, amikor a saját kivégzési parancsával együtt indítja útnak a trónörököst Angliába, mint amaz, amikor a királyba beleoltja és nevelgeti az üldözési mániát, amikor igényt támaszt arra, hogy ő legyen a „szabad száj” az udvarnál.

Izgalmas, számomra ebben gondolatmenetben az egyik legérdekesebb kérdés, hogy Hamlet vajon ezt a színjátékot (szerepet) is annyira rühelli-e, mint hogy „vérszomjas”, bosszúálló fiúnak, ravasz tervezőnek és tántoríthatatlan végrehajtó­nak kell(ene) mutatkoznia? Mennyire zavarta s milyen összefüggéseket sejtetett meg vele ez a hiány az udvarnál: mármint hogy a buzgólkodó talpnyalókat és kegy­lesőket nem ellensúlyozza senki? (Horatio túl csendes és háttérben maradó ahhoz, hogy a királyi udvar álságos „etikája” lelepleződjék vagy szűkebb területre szoruljon vissza általa.) Esetleg élvezi a próbatételt, hogy szépreményű, de közönséges trónörökösből a királyi pár és környezetének kéretlen színészévé, a család fekete bárányává vedlett át?

Nos, mivel nem célom a bele­magyarázás, úgy vélem, hogy Hamlet az árván, gazda nélkül maradt csörgősipkának nem tulajdonított – legalábbis tudatosan – akkora jelentőséget, hogy ezért, a dániai közállapotok normalizálása érdekében öltötte volna fel. Azt már nem merném ily határozottan állítani, hogy az udvar erkölcsei, gyász helyetti dáridózása elleni tiltakozásul, tehát az elhatárolódás szándékával sem. S hogy élvezte-e? Azt, hogy a mézesmázos szavú hízelkedőkkel, akik egyben a király kémei is, a bolondját járathatja (az őt anyjához invitáló Polonius­szal csakúgy, mint a Polonius holttestének nyomozására küldött Rosencrantzcal és Guildensternnel), alighanem élvezte. Az udvari illemet levetni, bújócskázni vele, túlteljesíteni és kigúnyolni még nem bosszú, de Hamlet kiválasztottságának, nyakába szakadt társadalmon kívüliségének a jele. Mégpedig olyan jele, amelyet – ellentétben a szellem parancsával, ami nem hiányzott neki – ő maga választott. Álcának, pajzsnak, a bosszú részének is elmegy ez az őrültség, s az időnyerést célzó fogásnak is. Ámde – szó volt róla – valamennyi ilyen funkciójában sebezhe­tőnek hagyja, sőt, ha a király türelmének elfogyására gondolunk, célpontul löki oda alkalmazóját. Egyvalaminek tökéletes ez az ön-álcázás (bár a színpadi esemény részeseinek ezt nem áll módjukban fölismerni, talán még Hamlet esetében sem lehetünk ennek tudatosságáról meggyőződve): a kívülállás, sőt, a fölény külső jegyének. S Hamlet azért is tragikus hős vagy talán elsősorban azért az, mert ez egyszerre jelent számára menedéket is, csapdát is. Avagy, helyzetének egy másik vonását emelve ki, azért, mert nem maradhat meg a konstatálva ítélkezés pozíciójá­ban, nem érheti be a gyászruhájából sugárzó néma – tulajdonképpen (eredetileg) alig-megvetéssel, inkább csak konok és határozott „nincs közöm hozzátok”-kal. Kívül lenne a helye – mint ahogy minden moralista és kritikus ember pozíciójának örök önellentmondása, hogy kívül kellene lennie a megítélt valóságmetszeten, ám épp ez a helyzeten kívüliség, amely tárgyilagos ítéletet látszik szavatolni, vonja kétségbe jogát az ítéletmondásra –, de nem maradhat kívül; a hazug, aljas eszközökkel is játszott játékon kívül, „fensőbbséges” helyzetéből alá kell bocsát­koznia a cselekménybe. Ha a királyfi helyzetének ezt a jellemzését elfogadjuk, továbbá tekintetbe vesszük, hogy az őrültség tettetésének gondolata azzal egy időben fogan meg benne, hogy megtudja: ezután – ha tetszik neki, ha nem – más, tevőlegesebb lesz a feladata, mint eddig volt (I. 5.), akkor ez az egyébként igen kevéssé szerencsés ötlet kedvezőbb megvilágításba kerül, azaz indokoltabbnak tűnik. E magára vett őrült szerep akkor olyan kompromisszum (is), amelynek keretében Hamlet – ha már így is kénytelen – beleavatkozhat a világba anélkül, hogy kívülállását egészen elvesztené, sőt, anélkül, hogy azon komolyabb csorba esnék.

cinikus dörgedelmek

Hamlet tehát ezzel a bújócskával átmentette külö­n-világát a dán királyi udvar erkölcsöket meghazudtoló, egyedül az udvaronc-mentalitást díjazó világába, őt ez a szerepjátszás és outsiderség mutatja ugyan­olyan magányosnak – igaz, bonyolultabb képletnek –, mint mondjuk Antigonét a nyílt, praktikák nélküli küzdelem. Türelmetlenné tette s ingerelte ugyanakkor, hogy anyja se vette komolyan vagy legalábbis nem akarta komolyan venni, amikor szenvedélyes, de semmiképp sem zavaros beszédű erkölcsbíróként fejére olvassa bűneit, hogy annak tetszhalott lelkiismeretét életre gyújtsa (III. 4.). S fájdalom, de minden jel szerint közömbös aziránt, hogy Ophélia a szívéhez és az értelméhez engedi-e korholó, sőt, vádló szavait, amelyek szerelmi vallomás helyett a kolostor kapuját akarják a megcsalatott-leforrázott leányra csukni (III. 1.), vagy beszámítha­tatlan ember beszédének fogja-e fel. Nem kizárt az sem, hogy zaklatottságában s a királyné másodházassága okozta mélységes, szinte gyűlölködő keserűségében észre sem veszi, hogy Ophélia azzal védekezik, abba kapaszkodik, hogy megint az őrült beszél belőle, ámde nem is igazolható. Ami erősen valószínűsíthető, nem több, mint hogy szeretné, hogy Ophélia a megcsömörlött (és megbántott) Hamlet szavainak, s ne az őrület hagymázos beszédének hallja cinikus dörgedelmeit, azaz tényleg büntetni s egyben magától elriasztani akarja a lányt. Hamlet itt semmikép­pen nem a bolond szerepét játssza; a legkomolyabban és a legőszintébb felháborod­ással ülteti a vádlottak padjára a „képmutatás professzionistáit”, a női nemet – csak éppen kérdés, milyen alapon jár el, hogy ezúttal komolyan vegyék előzmény nélküli és korábbi vallomásait megcáfoló vádaskodás-kitörését.

Hamlet tehát, miközben persze habozik, öngyilkosságot latolgat s lázong önnön tétlensége-tehetetlensége ellen, inkább a hiányzó „udvari” bolond szerepét játssza el, mintsem az apjáért és elcsábított anyjáért (vér)bosszút álló királyfiét. A dráma­történet legnevezetesebb, bár talán még soha nevén nem nevezett beugrása ez. Annyira magányos vagy netán még magányosabb mesterség lenne a korabeli „egyszemélyes marginális értelmiség”, azaz a királyokat fricskázó udvari bolond mestersége, mint a bosszúállásra felszólított, tehát egy királygyilkosság végrehajtandó tervét kifundálni köteles királyfié? Bizony, annak tűnik. Lehetséges, hogy ha a trón mellett akkor is ott áll a profi mulattató-szókimondó, az ellensúly, miként az idősb Hamlet trónja mellett Yorick, akkor Hamlet, vagyis a leleplezésért és jóvátételért kiáltó igazság tud vele szövetkezni valami módon, és nem arat a halál olyan dúsan Helsingörben? Lehet, sőt, az is a tollamra kívánkozik: valószínű. Nem mintha az a megtűrt darabka s nem is egészen korlátozatlan szólásszabadság, az a szabad sajtót s még néhány hasonló intézményt nem pótló csipetnyi ízelítő a demokráciából elegendő lehetne az önkényt sakkban tartani, elfojtani térnyerési kísérleteit. Nagyon belterjes, „cenzusos” tudása az igazságnak az, ami csak a palotában vagy még ott sem válik „köz”kinccsé. De több, mint a semmi. Az idő még lehet ott is kizökkent, ahol megbecsülik s hagyják a hivatásának megfelelni az udvari bolondot. De soha nem annyira, mint ahol az akarva-nem akarva bolonddá avanzsált Hamlettel szemben Rosencrantzok, Guildensternek, Poloniusok és hiszé­keny Laertesek védelmezik a hízó és környezetszennyező hazugságot s a hazugsá­gon alapuló hatalmat.

1. Ha nem értem rosszul a leghíresebb Hamlet-opponens, T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke c. versének Hamletet emlegető részletét – a pillanatnyilag legújabb magyar Eliot-kiadásban (Európa, 1986) a 12. o. utolsó három és a 13. o. első hat sora –, ott nem arról van szó, amire az én gondolatmenetem épül, minthogy ott Hamlet kíséretéből egy esetleges udvaroncról mondatik – egyebek között – hogy „néha majdnem a Bolond”. ↑

2. Hogy az alighanem nyilvánvaló modernebb párhuzamokat szóba se hozzuk, utaljunk csak az egyik legállandóbb példára, az abszolút elsőség rögeszméjével megvert Néróra, akár a Kosztolányi-féle ábrázolásban is. ↑

kép | vecteezy.com