FÜST MILÁN VERSÉRŐL
2009. március
SZELLEMEK UTCÁJA
Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.
E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.
Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higgyétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!
Aki múltjából aranyrózsák látományát és tengeri kalandokat sejtető hajósénekek dallamfoszlányát őrzi emlékezetében, s mindezt egykor maga hangolta zenére, annak jelenbeli tapasztalatai is rendkívüliek. Ahol jár-kel, szellemek utcája, és ebben a társaságban korántsem meglepő, hogy baljós varázslat, sőt közeli, méltatlan pusztulás leselkedik rá.
királyi elmúlás
Mintha számadásként szólna erről a beszélő hallgatójának, és a vizionált délibábos meg lidérces képeket álomfejtés gyanánt magyarázó szavakkal kíséri. Értelmezése első meggondolásra egyszerű élményt fed föl: a jelen éjszakája a néma férfikoré, a befejezés azonban megszólítja, meg is nevezi a párbeszéd másik, szótlan résztvevőjét, aki maga a királyi elmúlás, életünknek rejtélyes, mert kérdéseinkre hallgatag ura.
A vers gondolati magva, régies szóhasználattal „alapeszméje” nem volna önmagában se különös, se megkapó, ha Füst Milán kifejtés meg értelmezés helyett nem megélt fantasztikus látomásként jelenítené meg. De az elejétől végig nyugtalanítóan álombeli légkör, majd a komor középkor képzeteit ébresztő megelevenítés, hiszen a zord utcát fáklyák világítják meg, s még számukat is tudjuk, hatvan fénye ég, a szavakba is foglalt szorongást a lét fantasztikumának sugallja, és Füst Milán roppant művészi hatásának egyik összetevője: ezt a fantasztikumot az olvasó nem a való világ botrányának, hanem természetes velejárójának érzi.