VASLÉTRA
2011 augusztus
A házat, ahol felnőttem, holnap lebontják. Rozsdás kerítés, a kertben rózsák és karmos gyümölcsfák; a töppedt leveleken, ha közelebb lépek, hangyák nyüzsögnek; le kellene vágni a füvet, már térdig ér. Az épület mint egy óriás megszürkült feje. Hólyagos falak, felhőszámoló ablakok, rozoga, sárga ajtó. Most kerülöm meg utoljára. Az északi oldal penészes, megfesti a mutatóujjamat.
Volt itt régen egy vaslétra is.
Most hiányzik.
Valaki lebontotta, feldarabolta, már nem lehet felmászni a tetőre. A tető lapos, kémény áll rajta és ágbogas antenna, messzire ellátni onnan. Látni a Fényes Udvart, a tízemeletes házak előtt elmenő vonatokat, és a napközit is, ahol egy kisfiú futballozás közben beleesett az emésztőgödörbe.
Mindent lehet látni arról a tetőről.
Látom, hogy gyerek vagyok, ott állok a nyárfákkal körülvett templom előtt, fiúk vesznek körül, vagy inkább óriások, az egyik a falhoz szorít, a másik a fejemre borítja a jeges iskolatejet.
Jobb, ha nem akarod látni azt a helyet.
Télen hideg, nyáron meleg, a cipőd beleragad a megolvadt kátrányba, ha pedig leveszed, mintha parázson járnál. A tenyeremet is belenyomtam egyszer, még mindig ott lehet a nyoma.
zuhantam az ég felé
Minden akkor kezdődött, amikor felhúztam egy nyugágyat a tetőre. Hosszú madzagot kötöttem rá, végét a számba vettem, aztán ráléptem a vaslétra első fokára – ez volt, azt hiszem, a döntő lépés. Ahogy távolodtam a földtől, köztem és a falnak támasztott nyugágy között hintázni kezdett a madzag, mintha sárkányt eregetnék. Én voltam a sárkány, pattogtak a szikrák a számban, ing volt rajtam és szellős rövidnadrág, féltem, hogy meggyulladok – dőlt a füst az orromból. Másztam, repültem, zuhantam az ég felé – hirtelen nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattam volna. Emlékszem, kiáltani akartam, de a kiáltást, mint egy rossz fogat, kihúzta belőlem a félelem.
És egyszer csak ott voltam a tetőn; körülnéztem, megtöröltem a homlokomat, majd felhúztam a földről a nyugágyat, amely néhányszor a falnak ütődött. Középre vittem és kinyitottam. Szertartásosan meztelenre vetkőztem, csináltam néhány fekvőtámaszt, aztán leültem a nyugágyra, háttal a napnak.
Jó volt ott üldögélni magányosan.
A penészes fal előtt állok, a tető felé nézek. A vaslétra eltűnt, de a nyugágy még ott van a tetőn. Tudom, mert amikor anyám kiabálni kezdett, hogy vacsora, otthagytam, hogy ne kelljen megint felcipelni. Nem láttam tíz éve. Télen hó temeti, ősszel eső veri, tavasszal madarak költenek benne; most nyár van, és szeretném még egyszer látni a kisfiút, aki a vonuló felhőket nézi onnan, és törölgeti fejéről az édes iskolatejet.