AZ APA
A hármas metró ajtaja kinyílik a Nyugati pályaudvarnál, és miközben utasok szállnak le, megpillantom őket. Középkorú férfi megölel egy egyetemista korú srácot. Csak a jobb karjával, a balban egy szatyor fülét szorongatja. Ölelés közben kicsit arccal a fiú vállára borul, majd beszáll mellém a metróba. A fiú integet neki, ameddig még látják egymást.
A középkorú férfi esetlenül inog, miközben a földalatti befut a következő megállóba. Mellkasán csúszkál a zsinóron fityegő szemüvege. Keresi, kinek adjon utat a leszálláshoz. Tekintetét arcokról arcokra kapkodja.
Átérzem, hogy idegen neki a város. Múlt héten volt egy éve, hogy Budapestre költöztem a negyede ekkora városból. Ahhoz képest, hogy sokáig tériszonytól szédülve kentem fel magam a mozgólépcső jobb oldalára, és csukott szemmel markolásztam a kapaszkodót, ma már képes vagyok a Deákon anélkül átszállni a hármas metróról a kettesre, hogy felnéznék a telefonom képernyőjéből.
De nem ma.
meg tudta ölelni
Ma még a fülhallgatót is kiveszem a fülemből, amikor megáll mellettem ő, az apa, aki meg tudta ölelni a fiát. Lehet, ha fiúnak születtem volna, engem is meg tudott volna ölelni az apám. De nincs időm ezen gondolkodni, vagy nem akarok. A Deákon a férfi is leszáll, szorosan a nyomában maradok, majdnem letaposom a sarkát, ahogy előttem egy lépcsőfokkal később, mint indokolt lett volna, fellép a mozgólépcsőre. Kopaszodó feje búbján a hajszálakat a metróhuzat lengeti, és amíg úgy kapaszkodik, mint én egy éve ilyenkor, belekukkantok a szatyrába.
Üres ételhordó dobozok. Talán pörkölt volt bennük, meg rakott krumpli.
Az összekötő folyosón lábujjhegyen lopakodom utána. Magam elé engedem beszálláskor a kettes metrón. Menj csak, a te utad fontosabb. Nézem ezt a középkorú férfit, aki egy szatyor fülébe kapaszkodik a főváros metróján, és arra gondolok, hogy szeretném, ha egyszer olyan férjem lenne, akinek az apja pörköltet hordott neki, amíg egyetemista volt. Ha ilyen férjem lenne, talán meg tudná majd mutatni, hogyan öleljem meg a gyerekünket.
Le kellene szállnom a Széll Kálmán téren, hogy buszra váltsak, de ő még itt van, marad. Maradok hát én is, tudta nélkül elkísérem, igazából haza is vihetne kézen fogva, ruhástól feküdnék be a fia üresen hagyott ágyába, magamra húznám a takaróját, és csak aludnék, amíg ki nem alszom magamból a nagyvárosi nyüzsgést és a sohase pihenést. Úgy képzelem ezt a férfit, aki most előttem száll le a metróról, hogy egész életében ugyanott élt. Mintha a szülei családi házára ráhúzott volna még egy emeletet.
összekapcsolhatna
A Déli pályaudvaron az utastájékoztató monitorra hunyorít, majd bemegy a dohányboltba. Meghúzódom a bódé sarkában, ott várakozom rá. Eszembe jut, hogy ez már a második alkalom idén, hogy a cigi összekapcsolhatna emberekkel, de én januártól leszoktam. Míg várakozom, egyre rosszabb döntésnek tűnik a leszokás.
Ahogy kijön az üzletből, besurranok utána, és veszek egy csomag cigit, hogy legyen nálam különleges alkalmakra. Amikor kijövök a boltból, odasétálok hozzá a pályaudvar szélére.
– Elnézést, kérhetek tüzet?
– Hogyne – és a mellénye felső zsebéből átnyújt nekem egy gyújtót.
– Köszönöm – szeretném fenntartani vele a beszélgetést. – Az ön vonata is késik? – Leszívom a tüdőmbe a cigit, az izommemória emlékszik mindenre.
– Hát persze – egyszerre fújjuk ki a füstöt.
– Sajnálom – próbálok együttérzően rámosolyogni.
Elhallgatunk mindketten, tekintetem ismét a szatyorra téved, észreveszi.
– Ha a fiam nem itt tanulna a Műszakin, és az anyja nem küldene engem, hogy hozzak neki ételt, biztosan nem jönnék fel ebbe a zajos városba – mosolyog vissza rám.
– És mit hozott neki?
– Pörköltet, az a kedvence.
Elnyomja a csikket, int, hogy ő most megy, minden jót. Nézem, ameddig ki nem takarja a beérkező vonat.