SZABÓ LŐRINC VERSÉRŐL
2012 április
Hajnal a nagyvárosban
Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a s ok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.
A vers Szabó Lőrinc második kötetében jelent meg 1923-ban. Első kötetében az immár négy éve a nagyvárosban élő ifjú költő a természetet szólítja, s a „sokalakú élet”-ben (A vándor elindul) a mindent fenntartó vitalitást ünnepli, amelynek a Nap az emblémája. A súlyos kétely azonban a látszólag egységes bukolikus világot is aláaknázza, s megszólal a panteista rémülete: az aláhullt ember a „rosszindulatú istenek összetört játékszere” (A következő pillanat). A második kötet versei a természetből kivált élet kínjairól számolnak be. A Nap itt is felkel minden hajnalon, de a költő mennyei őrültet, robotos balekot, a hamis illúziók forrását látja benne. A nagy tematikus és szemléleti váltást a Tücsökzene a felnőtti lét illúzióvesztésével magyarázza. Az élet hajnalán „szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ”, majd a boncolgató értelem csatatérré tette a külső és belső terepet: „Rút volt, pokol, Kettő az Egy világ”. A Hajnal a nagyvárosban mintha hidat verne a két stáció közé. Egyetlen ötletre épül a spontán közbeszéd illúzióját fenntartó bravúros vers: verebek isszák a vizet egy pocsolyából, mely a pirosló hajnali eget tükrözi. A rímes kétsoros versszakokat az áthajlások, a nyílt szótagok, a jambust váltó trocheusok és a mondatszerkesztés egyre sebesebb tempóra fogják, míg a leghosszabb mondat a boldogságba torkollik, s kifut az üres térről a búzamezőkre. Három szín váltja egymást: a szürke, melyet a verebekhez szoktunk kötni, itt a pénzért folyó sivár robothoz utalódik, a piros, az életöröm színe a verebeken át összeköti a pocsolyát az éggel, s az arany már-már glóriát fon a hétköznapi kép köré. Az idő henyél még Keleten, s e felfüggesztett pillanatban a magány nem teher, de hatalom. A költő tanúja lehet a varázslatnak: a kelő Nap fénye a mindennapi jelenetben megidézi a múltat, mikor „Egy Volt a világ”.