KOMJÁTHY JENŐ VERSÉRŐL
2012 szeptember
A HOMÁLYBÓL
Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.
Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.
Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.
Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.
De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.
Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.
Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!
Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!
Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.
Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!
Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!
A tragikus sorsú Komjáthy, aki parlagi környezete és élete sivár tényei elől saját lelkének és elméjének szemléletébe menekült – fájva keményedett a világ ellen, mint a gyöngycsiga kagylójában a tenger ellen (Babits) –, e jambikus szózuhatagában a fény és a homály ellentétéből indítva sodró lendületű érzelmi utazásra visz egy mindent magával ragadó fényfolyamon, mely végül eljut s belevész a tengerbe, az élet-óceánba. Itt a fény ellentéte nem a sötét, hanem a homály és a visszfénytelen magány. A fény – az anyagtalan létezés. Tiszta, súlytalan, könnyű fénnyé válik a lélek Plótinosz szerint is, amint megindul az Egy irányába. Valami hasonló élmény tartja fenn ezt a verset is: az istent lángként magában hordó egyén vall a fensőbb létezés gyönyöréről, a kozmikus testvériség tapasztalatáról. A gyönyörnek azonban nagy ára van: az egyedi lét feladása. A kozmikussá tágult tudat, mely magával ragadja a testvéri lelkeket, sírásban olvad velük össze. A versből a külső világ dolgai teljesen kiszűrtek: nincsenek tárgyak, nincsenek színek, nincsenek hangok se, csak a mozgó fény, s végül a sírás és a zengő vers. A pogány őselemek közül itt a tűz, a víz és a levegő, de a föld hiányzik. S a földi lényektől csillagtávolságban, az Egy szemléletében, a látásban végződik a himnikus vallomás.