KIRKÉNEK HÍVNÁM

Aki veszi magának a fáradságot, és munkába sietve vagy hazafelé menet hajlandó lépteinek iramát kissé visszafogni és hozzáigazítani egy kétkerekű kordé nyikorgó ritmusához, olyasmit tudhat meg a városról, ahol élünk, amire máskülönben sohase gondolt.

De talán messzebbről kellene kezdenem.

Városunk úgyszólván makulátlan.

hangyaszorgalom

Ez múlik derék polgárain, akik nem szenvedhetik a látványos rendetlenséget, még köztereinken sem; és múlik városunk elhivatott köztisztasági alkalmazottján, magyarán utcaseprőjén. Aki fáradhatatlanul tüsténkedik hajnaltól napestig kétkerekű kordéjával, amelyhez cirokseprű, lombgereblye és jutazsák illeszkedik, és seper, gyűjt, almoz kitartóan. Igazából senki sem tudja, minek köszönhető ez a hangyaszorgalom; korábban egy köztisztasági alkalmazott sem végezte munkáját ennyire elhivatottan. A szemeteskocsinak így untig elég heti egyszer körbejárnia, nem valami nagy város a miénk, lakóira nem jellemző a pazarlás. A tisztességesen beosztott élet fél halhatatlanság – mondogatják mifelénk előszeretettel. Hogy a másik fele min áll vagy bukik, arról persze hallgatnak.

Az utcaseprő tömzsi és magának való ember, többnyire maga elé dudorászik miközben munkáját végzi, és élénken emlékeztet az úgynevezett kerti törpékre, amelyek bizonyos előkertekben pompáznak éktelen színűre pingált pantallóikban és szűkre szabott kabátkáikban. Szerencsére nincs sok belőlük, mert a kerti törpék élelmezése körülményesebb, mint az ember hinné. Természetesen hegyes sipkája sincsen az utcaseprőnek, tömött szakálla annál inkább, cseppet sem loncsos, hanem gondozott, az éktelen színeket pedig egy mosásban többszörösen kinyúlt, horgolt szvetterféleség képviseli rajta télen-nyáron.

Aki veszi a fáradságot és lelassítja lépteit, hogy egy darabon az utcaseprő mellé szegődjön, nem zavartatva magát a kordé nyekergő muzsikájától – ráférne már egy olajozás –, elsősorban az álmokról tudhat meg váratlan dolgokat. Köztisztasági alkalmazottunknak ugyanis megvan a maga külön bejáratú nézete az álmokról, mint ahogy úgy általában az emberekről is, tekintve, hogy polgártársainak életét sajátos szögből szemléli. Nevezzük ezt vakfolt-szemszögnek: punctum caecum-perspektívának. Ide tartozik mindaz, ami a szokványos látótérből kiesik. A lényegtelen, a mellékes, tehát megannyi apróság, ami ugyan velünk esik meg, mégis kívül marad az élet fókuszán; napjaink tetemesebb része. A minket körbesereglő valóság, ami vagy hozzánk sem ér, vagy épp csak súrol bennünket; mindaz, ami nem tapad meg érzékeinken, hacsak nem egyetlen röpke pillanatig. Az igazi fájdalmak és a névtelen örömök rejtekhelye.

De nevezhetjük reziduum-perspektívának is, az utóbbi talán pontosabb.

Reziduum: maradék, nyesedék, hullomány, avagy eselék, évek jelentéktelennek nyilvánított üledéke, egyszóval életzacc. Mindaz, amit lesepernek az asztalról, és szemétlapáttal kiviszik a külső sötétségre. És pontosan ott, a külső sötétség peremén ballag, nyikorgó kordéjával, kinyúlt szvetterében az utcaseprő, és derűsen dudorászik.

A köztisztaságért felelős alkalmazottunknak tehát sajátos elképzelése van az álmokról, ezzel összefüggésben pedig saját munkájáról. Hajnalok hajnalán indul neki az utcáknak. Koránkelésben talán csak a pék előzi meg, ám az ő tevékenysége, kezdődjék bár éjnek évadján, hangtalan. Az öntudatlan város rosszabbul alvói ilyenkor ingerült leveleket fogalmaznak félálomban az illetékes hatóságnak, melyek értelmében haladéktalan cserére szorul az a nyavalyás kordé. Az utcaseprő munkához lát: seper. A cirokseprő hangja lágy surrogás, ez ellen nem emelhető kifogás. A tegnap este óta elszórt, lehullott, felgyülemlett, összesereglett ezt-azt söpri össze a járdaszegélyről, falak tövéből, csatornafedelekről, kapualjakból. Meggyőződése szerint ezek voltaképpen álmok. Pontosabban a nagy részük az. Azt szokta mondani, hogy igazi bajt nem az esőtől síkos falevelek, eldobott cigarettacsikkek és miegyebek okoznak, hanem ha az előző éjszaka elhasznált álmok üres héjait nem takarítják össze rendesen. Akkor aztán megnézhetnénk magunkat – dörmög –, mi lenne itt, micsoda felfordulás, pár nap után senki nem érne oda sehová, bokáig gázolnánk az álomképek avarjában, egy-egy sikamlósabb darabkán kificamítanánk a bokánkat, a nyakunkat törnénk, még csak nem is saját, hanem mások álmain.

kacsazsírral, pizsamában

Ha ezen a bohókás elgondoláson túltesszük magunkat, utcaseprőnk csakugyan értékes helytörténeti adalékokkal szolgálhat. Elvégre senki más nem halad el olyan sokszor és olyan komótosan az épületek előtt, mint ő, hajnaltól napestig. Megfigyeli az emléktáblákat, fültanúja a lakók beszélgetéseinek. Ünnep- vagy vasárnapra nincs tekintettel. Ellenben napszálltakor következetesen visszavonul. A nyikorgás elül, az érzékeny fülűek, mint amilyen a városi zenekar karmestere, fellélegezhetnek. Ő a maga részéről azt se bánná, ha képzelt álomdzsungelben kéne utat törnie reggelenként; egy ködös hajnalon saját kezűleg kente át a kordé tengelyét kacsazsírral, pizsamában, de a következő héten megint úgy nyekerészett az az átok, mintha mi se történt volna. Estefelé tehát megszűnik a zaj, mert az utcaseprő másik, nem kevésbé hóbortos elgondolása szerint az esték nem mindig veszélytelenek. Olyankor vissza-visszatérnek a városba azok, akiket egykor megpróbáltak ilyen-olyan mondvacsinált indokkal eltakarítani onnan, még az emléküket is kiseprűzni; és nemegyszer olyasféle szerzetekkel találkozni az utcákon, akik szemlátomást nem ide tartoznak. Nem ismeri őket senki, nappal nyomukat sem lelni, mintha elpárolognának; tömött motyókat cipelnek a hátukon, átkutatják a kitett kukákat, postaládákban kotorásznak maguk elé motyogva, ki-ki a maga érthetetlen nyelvén. Nem tudni, kicsodák, honnan jönnek, de az utcaseprőnek meggyőződése, hogy már előttünk itt voltak, és itt lesznek jóval a város enyészete után is.

Akik viszont melléje szegődnek, az egyik múlt századi bérház előtt meghallgathatják például annak az embernek a történetét, akinek árnyéka valami okból növekedni kezdett, nap nap után egyre hosszabb és súlyosabb lett, ő pedig egyre keservesebben vonszolta maga után. Mindenki sajnálta, de segíteni senki nem tudott rajta; hogyan is választhatnák le valakiről az árnyékát. Napokon át ült teljes sötétségben, olyankor nem kellett kínlódnia, mert az árnyék körülölelte és magába nyelte – de előbb-utóbb kénytelen volt ismét elhagyni a lakást, és a napsütötte utcákon kezdődött elölről az egész. A szomszédok annyit tehettek, hogy átköltöztették szerencsétlent a földszintre, hisz képtelen volt felmenni a lépcsőn. Látja a meghorzsolt küszöböt? Az illető árnyéka dörzsölte ki. Aztán, amikor már nem bírta elhordozni tovább és nem maradt más választása, mint a teljes, könnyű és vigasztaló sötétség, egy este a függönyrésen át beleskelő szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy nincs egyedül a szobában. Az asztalnál, gyönge lámpavilág mellett egy asszony ült mellette, haja, szeme ébenfeketén csillog, akár az éjszaka. Bezörgettek. Az asszony nyitott ajtót és kedvesen biztosította az összesereglett bámészokat, hogy minden a legnagyobb rendben: ő, a feleség, hosszú úton volt, de most visszatért, ezentúl férje gondját viseli. Attól kezdve ő járt bevásárolni, intézte az élet ügyes-bajos dolgait, csendesen, feltűnés nélkül, mint az árnyék, ahogy mondani szokás. A férj nem mutatkozott többé, csak bágyadt mosollyal intett az ablak előtt elhaladóknak, és lassan mindenki napirendre tért a dolog fölött, jobbára el is felejtették. Csak az a megkopott küszöb, az ébreszt valami kényelmetlen érzést az emberben, valahányszor átlépik.

Mesél továbbá a főtéri házról is, amelynek kapuzata fölött büszke nagybetűk hirdetik: DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI. A ház emberemlékezet óta az egyik városi tanácsnok családjáé, generációk sora indult el nap mint nap ezzel az üzenettel felvértezve, persze úgy, hogy egyetlen családtag sem tartotta szükségesnek gyakorlatra váltani a megkövült hitvallást, a történelem feltűnően kesztyűs kézzel bánt velük mindig is. Mígnem a tanácsnok három leánygyermeke közül az egyik szokatlanul közömbösnek mutatkozott a jelmondat iránt, hiába jött-ment alatta napjában többször is, akár a többiek. Szülei, nagyszülei, és a hálisten’ kiváló egészségnek örvendő dédpapi megütközve figyelték, hogy arányosan növekvő keblében nem növekszik arányosan a honleányi érzület, és kétszeres lendülettel igyekeztek őt helyes nézetekre szoktatni. Nővérei, ahogy illik, férjhez mentek jól szabott fiatalemberekhez, ő ellenben kijelentette, hogy még várna ezzel. Édesapja esténként azt fejtegette, feltételezett anyai ösztönökre apellálva, hogy e hon bizony a jövő országa, amennyiben a világegyetem az idő előrehaladtával egyfolytában tágul, míg kedves hazánk ellenkezőleg, egyre kisebb lesz, amiből egyenesen következik, hogy ha a csillagászoknak igazuk van, és a folyamat egyszer csak megfordul, akkor az univerzum szűkülni fog, országunk pedig növekedni, óhatatlanul elérve a pontot, amikor hazánk lesz az egész világ. Mindhiába, a megátalkodott teremtést ez a logikus következtetés sem térítette jobb belátásra. Ahelyett, hogy férjet keresett volna, az erdőt járta; sokkal inkább egy kunyhóban vágyott élni, mint a városban, a főtéri házban, elszánt felmenők olajképei alatt. Nem keresett senkit, hanem várt, biztos lévén, hogy egy napon felbukkan valaki, úgymond a semmiből, akire ráismer. Meggyőződése volt, hogy a szerelmek ráismerésszerűen születnek – meglátunk valakit, és pontosan tudjuk, hogy ő az. Egy zimankós napon a váróterembe lépve tucatnyi arc fordul felénk és tucatnyi szempár, de egyetlen arc és egy bizonyos szempár a felénk fordulók sokaságából szíven üt. Valaki ellép előttünk a tömegben, a színház felé menet, egy villanás az egész, mégis azonnal tudjuk, halálbiztosan, hogy ő az. Hogy az „az” pontosan mit is takar, rendszerint csak évekkel később derül ki. A leányzó mindenesetre kitartott elképzelései mellett, és várt. Évekkel később, egy bizonyos reggelen, ami az idő múlásával minden nő életében elkövetkezik (a férfiakéban is, csak ők általában elsiklanak fölötte), csakugyan felbukkant valaki, és csakugyan a semmiből. Addigra a déd- és nagyszülők már rég jobblétre szenderültek a szívükben fészkelő gyanúval, hogy a világ menetében valami nincs egészen rendjén. Az öreg városi tanácsnok tekintélye is megkopott, akár a felirat a ház bejárata felett. Egy délben épp a főtéren sepregette a lehullt leveleket, ők pedig, a nővé érett renitens és a későn érkezett férfi nem messze tőle letelepedtek egy padra.

Sokat vártam rád, mondta a lány, nem is szemrehányóan, csak a tényt közölve. Sokat vártam rád, és már egy ideje nem várok. Elkéstél.

Igen, ismerte el a férfi. De nem tudtam, hogy jövök valahova. Ezért nem is gondoltam rá, hogy sietni kellene.

A lány vállat vont, mert mit lehet erre mondani.

Mégis, nem tehetünk-e valamit, kérdezte a férfi. Hiszen most már itt vagyok.

Itt vagy, ismerte el a lány. Csakhogy közben elkoptatott bennem valamit a várakozás, valamit, ami pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne legyek egyedül.

És azt megengeded, kérdezte óvatosan a férfi, hogy most én várjak rád? Nem biztos, hogy van értelme, de talán létrejöhet így egy közelebbről meg nem nevezhető egyensúly.

A lány nézte egy darabig. Nem volt sem csúnya, sem szép férfi, csak olyan hosszan nézhető.

És akkor találkozunk a várakozás terében, mondta végül.

Igen, valahogy úgy, bólintott a férfi.

Próbáljuk meg, egyezett bele a lány, és felállt a padról, elengedve a másik kezét. Fel sem tűnt neki, mikor fogta meg. Megengedem, hogy várj. Az év, minden év egyetlenegy napján el fogok jönni, hogy legyen értelme a várakozásnak, és azon a napon megengedem magamnak, hogy ne legyek egyedül. Az a nap ünnep lesz, a többi pedig paradox együttlét.

Nem lehetne szó két napról?, kérdezte a férfi. Egy nyári meg egy téli ünnepnapról?

Még meggondolom, mondta a lány, és sarkon fordult.

Az utcaseprő nem látta többet őket együtt. Ami nem jelenti, hogy külön voltak. Azóta, úgy hírlik, a lánynak nincs már különösebb baja a főtéri házzal, sem a kikent-kifent bajszú ősök olajképeivel a falakon. Ő így talált haza.

Az utcaseprő a Griffek háza előtt nemigen szeret sepregetni, ott mindig hamar végez. Az Aranyborjú szálloda környékén ellenben hosszan időzik, alkonyat előtt szívesen hallgatja az étterem ablakán kiszűrődő zongoraszót, ilyenkor a kordét is elővigyázatosan távolabb parkolja le. Uzsonnáját valamiért szintén a hotellel átellenben szereti elfogyasztani, és nézni, ahogy ki-be járnak a rézkallantyús forgóajtón a népek. Ilyenkor is le lehet telepedni mellé, megspórolva a nyikorgást. Főleg átutazóban lévő házaspárok szállnak meg az Aranyborjúban, minthogy városunk aránylag kevés nevezetességgel büszkélkedhet. Ezek egyike történetesen épp az utcaseprő. Volt már, hogy meg is szólította egy ráérő feleség, akinek ura épp sürgős öröklési ügyeit bonyolította a városházán, mintha attól tartana, hogy a jobblétre szenderült meggondolja magát. A tébláboló asszony némi csevej után megkérdezte a szendvicset majszoló utcaseprőt, hogy nős ember-e, és nem féltékeny-e az utcaseprőné asszony, hogy reggeltől estig nincs odahaza.

A nők többsége odavan azért, hogy szerelmüket meghatározható viszonnyá szerkesszék, szeretőjüket pedig mindenáron férjjé preparálják, hangzott köztisztasági alkalmazottunk lakonikus válasza. Ami feltehetően a „nem”-nek felelt meg. De még folytatta: Aztán, ha már sikerült domesztikálni a szerencsétlent, felpanaszolják, hogy hitvesi kapcsolatukból hiányzik valami. Nem egyvalami, hanem éppenséggel a valami, mármint a meghatározatlan. Ezért aztán érdemes volt szerelmüket bekeretezni…

múzsa és Vesta-szűz

Miért, azt gondolja, hogy a férfi az különb? – replikázott kissé emelt hangon az átutazó. A férfi mindig a nőt akarja meghódítani, trófeaként körbehordozni, legyen a nő társ, szerető, partner, támasz, anya, lehessen neki atyailag megmagyarázni a dolgokat, lehessen tőle gyermekileg magyarázatokat követelni, legyen múzsa és Vesta-szűz, szegény már azt se tudja, hová kapjon, és közben észre sem veszi, hogy mindjárt az elején félreértés áldozata lett – tudniillik a férfiak mindig a nőt akarják meghódítani, és legfeljebb másodsorban, mellesleg azt a konkrét nőt, aki épp előttük áll, és akinek fogalma sincs róla, hogy ő momentán az egész női nem.

Jogos, dörmögte az utcaseprő. De mondja csak, hallotta már a Porcelánház bérlőjének történetét…?

Nem, felelte meglepetten a szállóvendég.

Akkor elmondom, ha elfogyott a szendvics.

És ezzel az érlelődő nézeteltérés el lett felejtve.

Aki itt lakott, ókortudománnyal foglalkozott, mutatott egy fehérre meszelt, földszintes házra. A kordé aznap a szokottnál is fülsértőbben közlekedett, alig lehetett a szavait kivenni. Az illető, akivel egy darabon egyfele vitt az útjuk, nem is értette tisztán, úgy kellett később, fejben összeraknia. Ókortudós volt, magyarázta a köztisztasági alkalmazott, imádta a friss levegőt, nyitott ablaknál szeretett dolgozni, ezért nemegyszer vitte szét egy-egy készülő tanulmányának lapjait a huzat. Ha erre volt dolgom, segítettem összeszedni a papírt. Írt egyszer például a Homo Arcanusról, ezt sohasem publikálta, mert nem került meg minden oldala. Ami igen, azt összegereblyéztem és máig őrzöm. Amellett érvelt, hogy az embert nem a nyelv, vagy a társadalom, vagy a halálfélelem teszi emberré, hanem a titok érzete. Az ember olyan lény, akinek titkai vannak. Becses, szégyellt, féltve óvott, gyerekes, édes, vagy akármilyen titkai. Hivatkozik benne egy ókori regénytöredékre, Daidalosz intelmei a címe. Ha a repülés titkáról faggatnak, mondta Daidalosz a fiának, Ikarosznak, semmiképp se válaszolj. Titok nélkül nincsen röpülés. És eszedbe ne jusson magasra emelkedni, mert akkor mindenki számára látható leszel: így nem lehet megszökni. Ha elárulod a titkodat, nincs, ami megemeljen. Mindössze ennyi a töredék, Suetonius idézi valahol. Olyan szép, hogy kívülről megtanultam. Sajnos, mint minden ókorász, az ókori dolgokat tudta csak igazán komolyan venni, például a vén Daidaloszt, és házasságának is ez vetett véget. Felesége ugyanis nem volt eléggé antik, azonkívül odavolt a titkokért. Ha igazán szeret, elárulja nekem legféltettebb titkait, a bizalmasává tesz, és én is igazán fogom szeretni – hallatszott egy ízben az ablakon át. Ha elmondom ezeket, hangzott a fáradt felelet, megszűnök önmagam lenni, és nem lesz majd, akit szeressen. A hanghordozásból ítélve nem először hangzott el kettejük közt ilyesféle párbeszéd. Idővel azután dialógusfoszlányokat már nem, csak kéziratlapokat hordott az ablakból az utcára a szél. De annak is jó néhány éve már.

Hogy lett maga ennyi ésszel utcaseprő? – értetlenkedett a mellette lépkedő, miután elvette fülére tapasztott tenyerét.

Úgy, hogy megfogadtam Daidalosz tanácsát, felelte amaz.

Persze ez nem felelt meg teljes mértékben a valóságnak. Illetve annyiban mégis, hogy a valódi ok felől hallgatott, azt megtartotta magának. Nem tudom, rajtam kívül mással megosztotta-e valaha is. Persze az is lehet, hogy sokakkal, így most a városban jó páran vagyunk, akik a kivételezettség titkolt büszkeségével járunk-kelünk.

Egy afféle hebrencs tavaszi napon történt, amikor az időjárás nem hajlandó egyetérteni önmagával, az ég vacillál, hogy melyik felhőkölteményét viselje aznap, és minden félórában másikat próbál fel, majd elhajítja. Az ilyen napok különösen sok munkát adnak az utcaseprőnek, mert alig terelt valamit együvé, a szél tüstént felkerekedik és haladéktalanul széjjel hányja. Újból nekiveselkednek mindketten, összehúz, felforgat, így vetélkedtek aznap is egész délelőtt. Nem csoda, ha a köztisztaság őre már délre kitikkadt. Még a szállodáig sem jutott el, a parkban, a kacsaúsztató melletti padra dűlt le pihenni, szvettere ernyedten lógott rajta, szemében kétségbeesés.

Hiába próbáltam, szuszogta, ez a fránya szél…. Bárcsak létezne még az Anemonárium, a kisasszony talán ráncba szedné… De nem jutottam semeddig, most az egész várost álomtörek borítja, szalmának nézné az ember, meg papírfecninek, közönséges pornak; a legtöbben, tudja, fel sem ismerik, bele sem merek gondolni, mi lesz ebből.

Oda se neki, vigasztaltam, legfeljebb lesz egypár meghökkentő éjszakánk.

Hálásan biccentett, de látnivaló volt, hogy nem sikerült meggyőzni. Volt némi ráérő időm, hát letelepedtem mellé.

hát elment az esze?

Mesélhetne valamit a városról, vetettem fel, hogy eltereljem a gondolatait. Hallottam valakitől, hogy élt itt egy kőfaragó, aki bensőséges viszonyt ápolt a különféle kövekkel, és amikor valaki síremléket rendelt tőle, csakis olyan alapanyagot volt hajlandó használni, ami véleménye szerint passzolt a halotthoz. A lányának ez a krémszín nem állna jól, nem megy a szeméhez, nagybácsinak porfírt, hát elment az esze, mi volt a bácsikája, fáraó? Ilyeneket mondott. Ne akarjon vörösmárványt, tanácsolta állítólag egy meghökkent gyászolónak, néhai feleségéhez valami sprődebb kő illik. Ezt az illetőnek el kellett ismernie. Ez a kő, mondta másvalakinek, alattomos fajta, szilánkosan hasad, nem tudni, merre, az ügyvéd úrnak éppen jó lesz…

Igen, mélázott az utcaseprő. Következetes ember volt, maga is rendíthetetlen sziklatömb. Az udvaráról álló nap kopácsolás hallatszott, meg harsány fecsegés; munka közben váltig beszélgetett meg vitázott a kövekkel. Olyan volt, mint valami sommelier: a megfelelő halotthoz csak a megfelelő követ volt hajlandó felszolgálni… Egyébként testvérek voltunk.

Ezzel meglepett. És mi lett vele? – kérdeztem.

Pygmalion-szindróma, sóhajtott a köztisztaság őre. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Negyvenévesen Itáliába ment, úgymond tanulmányútra, és Nápolyban belehabarodott valakibe. Sajnos nem hús-vér nő volt az illető, hanem Vénusz Callipyge, talpig márványból. Meg kell hagyni, formás nőszemély, bátyám képeslapjából ítélve. Belőle ennek megfelelően teremőr lett, így naphosszat együtt lehet imádottjával, bár ahogy ismerem, otthon már javában dolgozik is rajta. Nem tudom, mi lesz, ha ketten lesznek…

És mi a helyzet önnel? – kockáztattam meg a kérdést. – Hajnaltól napestig a várossal foglalatoskodik, micsoda szenvedély az, ami hajtja?

Nem nézett rám, úgy válaszolt, inkább a kacsákhoz intézve szavait, meg a színeváltó éghez.

Volt valaki, mondta lassan, aki sok évszakon át elkísért. Nem tudom, most merre jár. Amit az ókortudós szélfútta jegyzeteiből összeszedegettem, annak alapján Kirkének hívnám.

Nem túl biztató, jegyeztem meg.

Ugyan miért, vont vállat. Csak mert Odüsszeusz legénységét disznóvá változtatta, vagyis azzá, amik amúgy is voltak? Kirké gyönyörű volt, ebben mindenki egyetért, és önnön varázserejével szemben tehetetlen. Talán nem is tudott róla. Mindenesetre engem is megajándékozott tucatnyi átváltozással.

Rám villantotta szemét a busa szemöldök alól.

Nem hiszi, mi? Pedig a nők azzá változtatják a férfit, amivé csak akarják, úgy bizony. Adott esetben disznóvá. Más körülmények közt királlyá.

Ha mondja, egyeztem bele.

Én magam például asztronómussá lettem általa. Tiszta téli éjszakákon figyelmes csillagvizsgáló, mert a has feszes mennyboltján és a hát selymes firmamentumán, mint déli és északi féltekén, hosszan tanulmányoztam az anyajegyek rendhagyó konstellációit, amilyenekkel az igazi égbolt nem dicsekedhet. Nevekkel láttam el őket: Kolibri, Gyöngyfüzér, Hétalvók. Odaadón vizsgáltam, és jutalmam egy saját, külön égbolt lett, amely hol alattam, hol felettem bontakozott ki, ha eloszlottak a kelmék felhői, és így lettem alapítója egy új csillagtudománynak.

Aztán én lettem Poliphilo, a titokzatos velencei fráter, aki fülledt architekturális álmokat álmodik, miközben szeretett ábrándképét, Poliát űzi fáradhatatlanul a reneszánsz labirintusban, és képtelenség eldönteni, hogy az útvesztőhöz vagy Poliához ragaszkodik-e inkább. Napkeltekor felébred, és kiderül, hogy Polia nincs sehol – hacsak nem azért, mert ő álmodja magát Poliphilót.

Lettem aztán vele némileg tengerész is, aki a Maladaptív-szigetek közt hajózva, molyette Insulariummal a kézben igyekezett tájékozódni, és kikötni rejtett öblökben, pár órára, hogy elnyújtózzon a puha fövenyen. De tengerésznek nem voltam valami talpraesett, alig néhányszor jártam sikerrel. Mint látja, Kirké nem volt híján a képzelőerőnek, így időről időre mássá szeretett át.

a vágy táncoltatja

És persze annak rendje és módja szerint hülyévé is tett épp elégszer, amolyan klasszikus udvari bolonddá, csörgősipkával, bamba vigyorral, ez egy nőnek úgyszólván rutingyakorlat, mint egy Czerny-etüd. A férfinak pedig vágyott tanulság, olyan pofon, amibe csak teljes gőzzel érdemes beleszaladni… És még sorolhatnám. Valóságos Próteusz voltam azokban az években. Csakhogy átváltozásaim irama tőle függött, nem egészen az én hatalmamban állt. És amikor figyelmeztetett, hogy most már elérkezett a megállapodás ideje, nem tudtam, melyik alakmásomnál horgonyozzak le. Bármelyikkel megajándékozott volna, de a döntés ez egyszer az enyém volt. Kirké nagylelkű nimfa. Nekem azonban akkor csak tiltakozásra futotta: a vágy táncát könnyű elkezdeni, idéztem valami filozófust esetlenül, de abbahagyni cseppet sem az, amikor már a vágy táncoltatja az embert. Ő egy napon, mint azt sejteni lehetett, megelégelte tépelődéseimet, és utolsó varázslatával ő maga változott át valami előttem ismeretlenné. Nem tudom, mivé. Én pedig ilyennek maradtam attól a naptól kezdve: nem csillagászként, nem tengerészként, nem is kimondottan udvari bolondként, de hordótesttel, verébfészek-szakállal, utcák sodrásába vetve. Ha úgy veszem, szerencsés együttállás. Mert tudja, azt képzelem, hogy ha másból nem is, de az álmok elhullajtott foszlányaiból ráismerek majd, akármilyen alakban legyen is most, akármennyi év után.

Itt hosszú szünetet tartott, az elnyúlt szvetter gombjait babrálta – aligha akadt két egyforma köztük –, mintha csak azon tanakodna, megosszon-e velem még valamit. Aztán halkan kibökte:

Csak abban nem vagyok egészen biztos, hogy ennyi idő és keresgélés után nem keverném-e össze saját képzeletem söpredékével az ő álmait?

Rám nézett, de én nem tudtam, mit is felelhetnék erre.

Nem gondolja – vetettem fel végül, csak hogy megtörjem a kínos csöndet –, nem gondolja, hogy ideje lenne megolajozni valamivel a kordé kerekét?

Aki veszi magának a fáradságot, és munkába sietve vagy hazafelé menet hajlandó lépteinek iramát kissé visszafogni, és hozzáigazítani egy kétkerekű kordé nyikorgó ritmusához, olyan dolgokat tudhat meg a városról, ahol élünk, amilyenekre máskülönben sose gondolna. Az igaz, hogy mostanában a kordé nyomában baktató utcaseprő valahogy kevésbé beszédes, mint volt. Kevesebbet is dúdol munka közben. Azt mondja, figyelmesnek kell lennie, nehogy elszalasszon valami nagyon fontosat. Az emberek többsége el sem tudja képzelni, mi fontos lehet egyáltalán az utcák kövezetén időről időre, ki tudja, honnan összegyűlő törmelék között, avagy reziduumban, ahogy egy ókortudós mondaná.

kép | vecteezy.com