GRIFFEK HÁZA

A néhai Monarchia más városaihoz hasonlóan egy időben nálunk is divatja volt az épületek homlokzatára illesztett kariatidáknak, atlaszoknak, gorgófőknek és egyéb deklasszált mitológiai szerzeteknek, kik hajdani magasztos hivatásukat feladva afféle hordároknak álltak: most balkonokat támasztanak, ablakpárkányokat hordoznak, vagy kapuk zárókövein grimaszolnak a belépőre. Az emberek jóformán észre sem veszik őket, közömbösen haladnak el alattuk, míg ők meggörbült gerinccel, dagadó izmokkal és feszes inakkal, vagy épp egyenes derékkal, fegyelmezetten állnak, és mindig kissé rosszalló arccal néznek le ránk, sürgölődőkre, akik megtehetjük, hogy testhelyzetet váltunk, megrázzuk magunkat, és odébbállunk, ha már elbírhatatlan a ránk nehezedő teher. Legfeljebb a kariatidákat méltatjuk olykor egy-egy futó, szégyellős pillantásra, akik telt idomaikkal, fedetlen keblekkel, magukat mit sem zavartatva merengenek a távoli utcasarkok felé, türelmesen várva valamire, amit mi nem látunk, és sohasem is fogunk látni. Amilyen hatalmasak és számosak e lények, éppolyan észrevétlenek. Nagyobb városokban százával telepedtek meg a házakon – minálunk persze jóval szerényebb számban, és ha lehet, még kevésbé hivalkodón. Kivéve a Griffek Házának becézett épületet.

kígyótestként kúszik

A Griffek Háza kívülről semmiben sem tér el az utca vagy a város többi bérházától, talán még szokványosabb is azoknál: homlokzatán íves és sarkos ablakok váltakoznak, mértéktartó meandervonal fut az ereszcsatorna alatt. Sehol egy maszk, egy torzonborz hérosz vagy kacér nimfa, aki az ablakokon beleskelve igyekezne kitudni a lakók titkait. De ha az ember belép a nehéz, kettős szárnyú kapun, és a kapualj alagútján áthaladva a belső udvarra ér, mintha egy másik házban találná magát. Rögtön a kapu mögött szárnyas, csőrös, pikkelyes, oroszlánmancsos griffek sorfala fogadja, melyek hangtalanul sziszegnek rá; a lépcsőház vaskorlátja fényes, fekete kígyótestként kúszik az emeletekre; az ajtók fölött fancsali vagy komikusan viszolyogtató gryllus-ok lesik a hazatérőket. A több emeletnyi körfolyosó mindössze egy tenyérnyi szabályos teret hagy az égnek; az ablakkeretek fölött kos- meg szerecsenfejek; és minden szintet másmilyen teremtmény hordoz a vállán, pánok, kúroszok, korék, de lába egyiküknek sincs, deréktól lefelé eggyé olvadnak az épület architektúrájával. Mintha fordított házban járna az ember: egy ki-, vagyis hát éppenséggel befordított házban – aminek kívül illenék lennie, az belül van, az oromzatra pedig kiült a szégyenlős egyszerűség, ami máskülönben rejtve szokott maradni mindenütt.

Amikor a színész ebbe az épületbe költözött, igyekezett kitudni a furcsa ház történetét. Egy-két idősebb, magányos embert leszámítva már nemigen lakott ott senki, az őslakók pedig nem voltak épp beszédesek: inkább csak hümmögtek meg a vállukat vonogatták: emlékezetük az építőkig nem ért el, csak a ház dicső múltjáig. Legjobb esetben két háborúval ez előttig, amikor – úgymond – ez volt az egész város egyik legnagystílűbb háza; aki csak számított, legalább egy időre bérelt itt valami lakrészt. Az utcafronton étterem üzemelt, az udvarban lámpaernyő-készítő, úriszabó és gombkötő működött, és minden évben kétszer lampionos bált rendeztek a lakók: az udvar sarkában felállított pódiumon ötfős zenekar játszott hajnalhasadtig. Mindez azokban a széppé kerekített időkben, amikor még komótos volt az élet és gavallér a halál; örökölhető volt kártyaadósság, holdkór és családi porcelán; és ultramarinkék üvegben érkezett a fröccs mellé a szikvíz. A bökkenő mindössze annyi volt, hogy a színész megfigyelése szerint mindenki máskorra, egész pontosan saját ifjúságának delejes napjaira datálta ezt az aranykort, a ház aranykorát, a legkülönfélébb évszámokhoz rendelve azt. A zsörtölődés és sóhajtozás ennyiben jogos volt, mert az utóbbi időben a házon csakugyan enyészet lett úrrá: téglái, mint sorvadó ínyben a fogak, itt is, ott is meglazultak; az épület vedleni kezdte vakolatbőrét, és a pergő festék még az első emelet vidámabb leányfejeiből is valami groteszk kancsalságot csalt elő. Az udvar kövein tövises gaz ütközött ki, és éjjelente láthatatlan macskák nyávogtak, mintha nyúznák őket. A színésznek azonban nem futotta ennél jobb lakásra: eltökélte hát magában, hogy ha törik, ha szakad, beleszokik, sőt, lehetőleg megszereti új hajlékát, ahová sorrendben negyedik válása után kvártélyozta be magát. A megkedvelésnek pedig nincs is jobb módja – erről meg volt győződve –, mint a megismerés. Valahány szerepénél is így járt el, kötelességének érezve, hogy mindenestül a pillanatnyilag rá eső életdarabkában rendezkedjék be, így barátkoztak meg lassan, ő és a szerep. Vagy rosszabb esetben így éltek egy fedél alatt az évad végéig. Színlapról színlapra, életről életre költözve tulajdonképp hozzá is szokott a nomadizálás e faramuci módjához. Magától értetődött, hogy a háznál is ugyane módszer szerint járjon el. Belső udvarra néző ablakából végigpillantott az alatta és fölötte sorakozó groteszk alakok regimentjén, az eső mosta, vigasztalan udvaron, mint valami színpadon, és bólintott, mintha beleegyezne valamibe. Talán abba, hogy mindenkivel össze fog barátkozni, minden bizarr szerzettel külön-külön, legyen gipszből, kőből vagy húsból, viseljen tógát vagy otthonkát. És joggal remélte, hogy megosztják majd egymással titkaikat, hiszen ő is torzképek sokaságát viselte már.

lecsúszott komédiás

A színészt egyébként mérsékelt szimpátia és hányavetin palástolt nem értés övezte a városban. A mérsékelt szimpátia legutóbbi válásának szólt – nem mintha sajnálták volna, ellenben hálásak voltak, hogy történt valami, ami legalább néhány hétig segít átvészelni a közéleti társalgás elkerülhetetlen perceit. A meg-nem-értés pedig annak, hogy senki fel nem foghatta, miért hagyta ott idő előtt a pályát – egészsége kifogástalan, memóriája tűrhető volt, nem bukott meg és nem aratott a kelleténél zajosabb sikert. Városunk polgárainak meggyőződése szerint egy színésznek egyenest a színpadról illik a sírgödörbe hanyatlania, miután utolsó monológját deklamálta és fogadta az udvarias tapsot. A színész visszavonulását amolyan kihágásként könyvelték el, és magukban megállapították, hogy nem kár érte, ezek szerint nem is volt vérbeli színész. A ház lakói gyanakodva méregették a függönyök mögül a jókora, szemlátomást nehéz vulkánfíbert, amellyel érkezett: ennyi holmi minek egy őszülő halántékú férfiembernek, nem elég, hogy lecsúszott komédiás, a tetejébe még piperkőc is? És máris hevesen együttéreztek mind a négy feleséggel, kerek másfél percen át.

A színészt nem zavarta, hogy lesik, megszokta már: kurta meghajlást intézett a megrebbenő függönyök felé, és felkapaszkodott a második emeletre, ahol szoba-konyhája várta. Beleborzongott a korlát kígyótestének hűvös érintésébe. Babrált kissé a makacs, öreg zárral, mindvégig magán érezve a csúfondáros tekinteteket, majd némi vesződés után eltűnt az ajtó mögött. Az előadás katarzis nélkül ért véget ezúttal is.

Ha meg nem is kedvelték, a gyanakvás idővel alábbhagyott. Főleg, amikor kitudódott, hogy kofferében nem is selyemingek és pipereholmik rejtőznek. Ha így lett volna, nem viszi magával úgyszólván mindenhová. A színész egykori szerepeinek kellékeit hordta bőröndjében. Rizsporos parókát, feltehető karvalyorrot, egy tógát, egy kitömött papagájt, púpot, lúdtollat, nyekkenve záruló színpadi tőrt. Bizonyára sok egyebet is: ez csak azon dolgok rövid lajstroma, amelyeket szavahihető szemtanúk láttak előkerülni a kofferből néhanap, amikor a színész kissé felöntött a garatra, és teátrálisan felidézte a söntéspult mellett egy-egy régi önmagát. Azt már nem lehetett tudni, hogy a kalap, amelyet hűvös időben visel, a sétapálca, amellyel a macskaköveket kocogtatja, vagy éppenséggel a kopottas, szürke mellény órazsebbel szintúgy nem egy színházi kelléktárból került-e ki – más szóval, hogy mi valóban a sajátja, és mit visel csak úgy, átmenetileg. Talán ő sem volt biztos felőle.

*

A ház történetére fényt deríteni nem volt egyszerű vállalkozás, vallotta meg később a színész, és nem is járt maradéktalan sikerrel. Ami azt illeti, egy és más lényeges részlet homályban maradt. Az a néhány lakó, aki a málladozó lényekkel osztozott a házon, nem bizonyult közlékenynek, pedig a színész megszokta, hogy pillanatok alatt be tudja lopni magát akárki szívébe. Csakhogy itt még a macskaszagú nénikékkel sem boldogult, pedig fakuló sármjának egész eszköztárát megcsillogtatta. A ház azonban bezárkózott, visszavonult saját történetének zugaiba, és úgy tűnt, nem is hajlandó azt senki kívülállóval megosztani. Már előbbre tartana, kesergett a színész, ha a griffeket és a gangot támasztó kentaurokat próbálta volna szóra bírni. Esténként, amikor a színházi öltözők ajtaján ügyelők zörgettek be diszkréten, a nézőtéri függönyöket pedig halkan összevonták, a színész a konyhaablakából, lebegő cigarettafüstön át nézte a néma házat, az ablakok mögött hol felgyúló, hol meg kialvó lámpavilágot, és gondolatban sorra vette a szóba jöhető karaktereket, amelyekkel a ház őslakóinak bizalmába férkőzhet. Gyorsan kiderült, hiába. Nem telt bele két hét, és teljes jellemtárát kimerítette. Semmi sem működött.

szelídítési kísérletek

Ivócimborái vagy sorstársai, akik szintúgy a szív zátonyainak valamelyikén időztek – mert a kocsmába azért le-lemerészkedett, miután a nézőtér már kiürült, és a ruhatárak fogasairól lekerült az utolsó felöltő is –, jóindulattal hallgatták szelídítési kísérleteit, és derűsen nyugtázták kudarcait. Tanácsokkal sem fukarkodtak: valaki egyenesen azt vetette fel, hogy szerep nélkül próbálkozzék, de a színész erre csak legyintett.

– Hiszen éppen ez az. Idő előtt elhasználtam az összes arcomat. Most már nincsen több, egy szál se, egyetlen huncut arc sem, amihez nyúlhatnék. Vagy ami segítene élni.

Részvéttel nézték, mert a bor párájában képlékennyé válnak a határok a más és a magunk baja közt, és a hallgatóságból senki nem volt egész biztos, hogy a színész bánata nem a saját bánata is valamiképp. A másodpercnyi elfogódottság után felharsanó „Egészségünkre!” pedig úgy hangzott, akár egy sortűz, vagy mint nagypénteken egy templomi ámen.

*

Az udvar végében, egész a ficakban, ahol a kövezet már foghíjas volt, és egy siheder ecetfa nyújtózkodott az ablaknyi ég felé, működött az utolsó műhelyféleség, amely valahogy megmaradt hírmondónak a házban. Talán mert nem keltett különösebb feltűnést, az itt végzett munka sem hangos nem volt, sem helyigényes, az év nagyobbik részében elmélyült, csöndes szöszmötölésből állt, amelyet csak az év egyetlenegy napján övezett érdeklődés. Tábla, cégér nem jelezte a műhelyt, forgalma alig-alig volt, a színésznek sokáig föl sem tűnt, hogy mozgás lenne arrafelé. Csak amikor az első, korán jött hószitálással megfehérült egy reggelre az udvar, akkor szúrtak szemet a lábnyomok, amelyek a kapualjtól az átellenes ajtóig vezettek. Némi utánajárással kiderítette, hogy abban a kis helyiségben dolgozik az égszerész. Így már egészen magától értetődőnek tűnt a dolog, mintha mindig is így képzelte volna, holott igazság szerint meg sem fordult a fejében, hogy az égszerésznek is dolgoznia kell valahol. Leszámítva az évnek azt a bizonyos egyetlenegy napját, amikor városunk apraja-nagyja megcsodálhatta munkáit, majd miután megcsodálta, másnapra elfelejtette, az égszerész visszavonultan, a feltűnést kerülve ügyködött, akár valami hóbortos remete.

A színész akkor már-már apátiába hajló egykedvét viszont egészen felvillanyozta a dolog. Emlékezett rá, hogy második házasságának éveiben feleségével, a fitos és becsvágyó öltöztetőlánnyal rendszeres látogatói voltak a römiklubban rendezett emlékárveréseknek. Ő ugyan sohasem licitált, de az asszonyka annál lelkesebben, csak úgy a sport kedvéért. Szerencsére: mert belegondolva nemigen akaródzott volna mások emlékeivel hazatérnie, még akkor sem, ha ezek természetesen nem a maguk nyerseségében kerültek kalapács alá – előbb gondosan megmunkálta azokat az emlékmetsző, aki az utóbbi években pangó gyémántcsiszolásról nyergelt át az emlékmegmunkálásra. És meg kell hagyni, ezt is, azt is mesterien művelte. Olyan sokoldalú, tisztára polírozott és maradandó emlékképek kerültek ki a keze alól, hogy jószerivel volt tulajdonosaik sem ismertek (volna) rájuk, már ha módjukban állt (volna) licitálni az aukciókon. De hát nem volt, képzeljük csak bele magunkat azoknak a helyzetébe, akik kénytelenek saját múltjuk még meglévő, becses darabjait elzálogosítani. Polgáraink jóérzésére vall, hogy az így szerzett pillanatokat úgyszólván sohasem tették közszemlére, és azok a privát kedvtelés tárgyai maradtak.

az emlékcsiszoló

Az égszerész magának való, takarékos ember volt. Vagyonnal nem gondolt, hírnév nem izgatta különösebben. A színésszel ellentétben egyetlen feleséget sem fogyasztott el, sem tartozása, sem követelése nem volt a világgal szemben. Hetente egyszer, és mindig pénteken, megjelent az emlékmetszőnél, és a hét közben lepattogzott szilánkokat, amelyek a műhely padlóját borították, vigyázva összeseperte. A forgácsokat egy e célra rendszeresített bársonyszütyőben vitte magával, és a Griffek Házának eldugott sarkában megkezdődhetett a pepecselés. Mindenki boldog volt: az emlékcsiszoló a tisztára sepert munkaszobával, az égszerész a szilánkjaival, városunk polgárainak lelkiismeretére pedig nyugtatóan hatott, hogy lám, nehezebb sorban lévő polgártársaik múltjának egyetlen darabkája sem vész kárba, sőt. Az égszerész az év meghatározott napján hozakodott elő alkotásaival: Szentiván éjjelén szokatlan konstellációkkal lepte meg a nyárközépi égbolt szerelmeseit, ekkor bocsátotta fel ugyanis a szilánkokból komponált új csillagképeket, amelyek az augusztusi csillaghullásig ott tündököltek a város felett, míg el nem sodorták őket az érkező Perszeidák.

*

A nyirkos, alattomos hideg dacára már órák óta ott kuporgott a lépcsőházban, állig szorosra gombolt posztókabátban. A színész szeme már akkor is megakadt a nőn, amikor kifelé sietett a kapun, de nem számított rá, hogy visszajövet még mindig ott találja. Ajkait éppolyan szorosra zárta, mint a kabátot, és galambszürke szemével dacosan mérte végig a színészt, aki kezében cekkerekkel toporgott tétován.

– Keres valakit? – kérdezte végül, hogy toporgását indokolja valamivel. A kérdés értelme hozzávetőleg ez volt: „Segíthetnék önnek esetleg? Látom, egészen átfagyott már. Konok arckifejezése dacára valahogy elesettnek tűnik. És szimpatikusnak. Lehet, hogy csak a piros sapka alól előkunkorodó hajfürt teszi. A rakoncátlan fürt miatt merem egyáltalán megszólítani. És mert sejtelmem sincs, mit csinál télvíz idején ebben a kifordított házban. Mindjárt ránk sötétedik.”

De mindezek a szavak nem a feltett kérdésben, hanem a kérdés hangsúlyának valamelyik redőjében bújtak meg. A színész szándéka szerint majdnem, de csak majdnem észrevétlenül.

– Az égszerészhez jöttem – bökte ki végül a nő, miközben a kígyóba fogódzkodva felkecmergett a lépcsőfokról. A mozdulatból látszott, hogy csakugyan elgémberedett. – Nem tudom, hol lakik, vagy hol a műhelye. De senki sem jár erre, aki felvilágosíthatna, és itt semmi sincsen kiírva. – Tanácstalanul pillantott körbe. – Egyetlen ajtón sincs névtábla az egész házban.

– Igen, észrevettem – vont vállat a színész, már amennyire a cekkerektől lehetett. – Néha azt képzelem, nem az ajtókra kellene névtábla, hanem rájuk – bökött fejével a kariatidák, kúroszok és egyéb kővé vált lények felé. – Inkább ők a ház igazi lakói, mi többiek nem számítunk.

A nő nyugtalan pillantást vetett a tátott csőrű griffekre.

– De én az égszerészhez jöttem – ismételte makacsul, meghatározott mederben tartva a társalgást. Kisimította homlokából a hajfürtöt, vissza a micisapka alá. – Azt mondták, itt lakik.

– Itt – sóhajtott a színész. – Habár én sem láttam még soha. Jöjjön.

Lepakolta a cekkereket a lépcső sarkára, és keresztülvágtak az udvaron. Az égből lágyan szitált valami fényes és hangtalan. Az ecetfakezdeményt megkerülve bezörgettek az üvegezett ajtón.

Semmi nesz nem hallatszott odabentről, lámpa sem gyulladt. Álldigáltak egy darabig, apró párafelhőket szuszogva. Végül a férfi vállat vont.

– Úgy tűnik, nincs itthon. Lehet, hogy nem is itt lakik, csak pepecselni jár ide. Nem igazán tudom. Még, hogy is mondjam, új vagyok itt.

A mondandó értelme ezúttal a szavak számossága közé rejtőzött, és voltaképp csak ennyi volt: Szeretnék segíteni. A nő azonban túlságosan feszült volt, hogy akár a hanglejtés redőivel, akár a szándék bújócskázásával törődjék. Inkább cselekednivalója volt, és úgy látszik, semmiképp sem törődött bele, hogy hiába rostokolt itt órákig.

– Jó – mondta eltökélten. Olyan határozottan fordult a színész felé, mint aki rohamra készül. – Akkor tegye meg nekem, hogy ha látja, megkérdezi tőle, mikor van itt. Mikor lehet fölkeresni. Ez fontos nekem. Úgyszólván életbe vágó.

A színésznek csak bólintásra futotta. Arra is későn. Addigra a nő már sarkon fordult, és átsietett az udvaron. Mire a színész szóra nyitotta volna a száját, eltűnt a kapualj boltíve alatt, és csak a kapuszárny csapódását lehetett hallani. Mindegy is, mélázott, úgyis csak annyit akart mondani, hogy rendben. Habár ez lett volna az első szó, amelyik teljesen azonos önmagával.

*

Hosszú napok következtek, mesélte a színész, illetve a napok egyrészt rohamosan rövidültek, másrészt, hogy is fejezzem ki magam, belülről valahogy kitágultak. Csak álltam ott az ablaknál, na, azért nem reggeltől estig, de sokszor és sokáig. Figyeltem az udvart, hátha van valami mozgás, vagy nyomok tűnnek fel a sárban, a járdán, vagy hátha fény szűrődik ki a lenti helyiség ablakán. De a ház szórványos életében, úgy látszik, semmi sem vonatkozott az égszerészre. Egyszer kéményseprő érkezett, másszor csomagot hozott a postás valakinek, jókora, nehéz csomagot, rogyadozó térdekkel a második emeletre. Egy szerelmespár állt meg csókolózni a lépcsőfordulóban: szép volt a szenvedélyük, de egy távoli ajtónyikordulás szétrebbentette őket. Néha varjak telepedtek az udvarra. Másra nem emlékszem. Amíg várakoztam, azon tűnődtem, vajon hol találom majd a posztókabátos nőt, ha egyszer mégis rám mosolyog a szerencse. Hol keressem akkor? És vajon mit akar az égszerésztől? Fantáziám meglódult a várakozás órái alatt, és a legkülönfélébb teóriákkal állt elő, míg én egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, hogy a hamutartóban szaporodó csikkek emlékeztessenek rá: minden látszat ellenére mégiscsak telik az idő. Később egy széket is az ablakhoz húztam, a párkányra könyököltem, de akkor meg elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy újra belép a kapun, átsiet az udvaron, én pedig rohannék le hozzá, de mindig vissza kell fordulnom valamiért: hol a kulcs, hol a felöltő, hol egy toll meg egy darab papír jut eszembe, és ahogy álomban az lenni szokott, végül soha nem jutok le a lépcsőn. Így hát inkább visszatértem az állva őrködéshez, mint valami botcsinálta kém. Arra gondoltam, nyilván azért kereste az égszerészt ilyen kétségbeesetten, mert megbánta, hogy szorult helyzetében árverésre bocsátotta valamelyik fontos és szép emlékét: talán első szerelméét, mert az első szerelmekre emlékezni általában úgysincs semmi értelme. Nem mintha a későbbiekre volna. Vagy kislánykorának egyik önfeledt pillanatát adta el. Vagy, erre gondolni sem mertem, a mézeshetekét. Mindenesetre megbánta, hogy az emlékmetszőnél hagyta őket, és most, hogy visszacsinálni már nem lehet, mert immár egy ismeretlen család kandallópárkányát díszíti briliánssá csiszolva, legalább igyekszik föllelni még föllelhető törmelékeit. Ezért keresi az égszerészt – mielőtt a nyári égbolton elérhetetlen messzeségbe kerülnének. De mindez, mondom, csak okoskodás volt, puszta időtöltés.

Napok teltek el – mesélte –, és minél több nap, annál kevésbé mozdultam ki otthonról. Csak jönnie kell egyszer, hajtogattam magamban. Ha megenyhült az idő, kiálltam a gangra, vagy körbejárva tanulmányoztam az épület néma, és egyre kárörvendőbbnek tetsző lakóit. Már-már meggyőződésemmé vált, hogy ezek itt remekül szórakoznak. Mivel nem akadt más társaságom, beszéltem hozzájuk. Faggattam őket. Nem, azért ez nem igaz: egyszer segítettem a harmadikon lakó nénikének levinni a szemetet. Talán még hálás is lett volna, ha történetesen nem akkor lép ki az ajtaján, amikor egy szemrevaló kariatidának csapom a szelet. A néni szája tátva maradt, fogatlan szájával hangtalanul nyámnyogott, és döbbenetében hagyta, hogy elvegyem kezéből a vödröt. Mire visszaértem, már csukott ajtó fogadott. Így se vele nem kerültem közelebbi ismeretségbe, se a kariatidával nem jutottam egyről a kettőre. Úgy éreztem, neheztel rám, amiért csak úgy otthagytam, félbeszakítva az udvarlást egy vénasszony kedvéért. És igaza is van: hiszen abban a pillanatban szégyelltem magam és szégyelltem őt.

árulkodó jel

Visszatértem előző mániámhoz, és próbáltam kikutatni egy s mást a ház történetéből. Néztem, hátha a régi, pecsétes téglák valamelyikén, amelyek elő-előbukkantak a hámló vakolat alól, felfedezek valami évszámot. Stílusjegyeket kerestem – nem mintha értenék az építészethez. Valami mellékes, árulkodó jelet. A szobrok, stukkóalakok, álarcok kíváncsian figyelték naphosszat tartó ődöngéseimet a pincelejáró – amihez nem kaptam kulcsot – és a padlásfeljáró között. Amihez szintén nem. El-elfogott az érzés, hogy mindjárt megszólalnak, hogy segítenek – mint amikor a felnőttek hideg-meleg játékot játszanak a gyerekekkel. Úgy éreztem, néhányuk egyenesen drukkol, mások, főleg a kosszarvú pánok, lefitymálták erőfeszítéseimet, húsos ajkuk kaján vigyorra húzódott, elővillantak hegyes metszőfogaik. Ez valószínűleg mindig így volt, csak elkerülte a figyelmemet.

– Ez mind szép, de mi van a nővel? – harsant valahonnét a hátsó bokszok egyikéből egy reszelős hang. Mert eddigre mindenki néma csendben és feszült figyelemmel hallgatta a színész beszámolóját, a poharak érintetlenül álltak. Amaz csak legyintett.

– Mindig mindenkit csak a nő érdekel a történetben. Jellemző. Pedig egyáltalán nem csak róla szól ez a történet. A torkom is kiszáradt mostanra. Uraim, a nőt ki kell várni.

*

Amiről a színésznek nem akaródzott a széles – és jobbára részeg – plénum előtt beszélni, az egyfelől a várakozás eredménytelensége volt – se nő, se égszerész; ami azt illeti, egy hét elteltével már mindkettejük létezésében kételkedni kezdett –, másrészt egy ennél sokkal nyugtalanítóbb fejlemény. A szobrokat illetően. A második emeleten ugyanis, ahol lakást vett, a sarkokban női fejek voltak elhelyezve, abból az antikizáló fajtából, amelyek oly hamisan idézik meg a régi görög szobrokról készített római másolatokról mintázott reneszánsz sírkövek arcvonásait. Ezek rendszerint egy kaptafára készült öntőformákból kerültek ki, de nem itt. Itt az arcok hasonlóak voltak, de nem egyformák. És a színész növekvő nyugtalansággal konstatálta, hogy a négy fej mintha négy exnejének vonásait viselné. Tudta, hogy ez képtelenség. A legzavarbaejtőbb mégis az volt benne, hogy ez idáig fel se tűnt neki, mennyire hasonlít egymásra ez a négy fej. És hogy a maguk négy sarkából szemmel tartják minden lépését és minden mozdulatát.

Ezen a ponton határozta el, hogy így nem mehet tovább.

Egy piros micisapka alól kikandikáló hajfürt – és a hozzá tartozó szürke szem – miatt nem hajlandó az ép eszét kockáztatni. Rögvest el is hagyta őrhelyét, az időmérő hamutálat kiürítette, és összeszedelődzködött. Mármost sétára indul, szögezte le magában. Bevásárol, könyveket vesz, szakácskönyvet elsősorban: mert főzni fog, a hobbija lesz a főzés, igazi emberekkel beszélget majd odakint az utcán, kofákkal meg hentesekkel, és nem holmi öntvénylényekkel. Fogta a bőröndjét, mint rendesen, és lesietett a lépcsőn, nem nézve se jobbra, se balra. De leginkább fölfelé nem. Menet közben fülelt, hall-e csúfondáros, mekegő röhejt a pánok felől – de tökéletesen néma volt a ház, mintha ő lett volna benne az egyedüli lakó. A lépcső aljára érve megtorpant. Egy próbálkozást még megér. Megfordult, keresztülvágott az udvaron, és határozottan zörgetett a zúzmarás ecetfa mögötti ajtón.

Az ajtó úgyszólván azonnal kinyílt.

*

Egészen másmilyen műhely volt, mint amire a színész számított. Még ahhoz képest is, hogy nem igazán képzelte semmilyennek. Gondolatban valahol az órás és az esztergályos közé helyezte az égszerészi munkát: blikkfangos szerszámok regimentjére számított, rejtélyes tervrajzokra a falon – bármire, ami aprólékos és ihletett manuális tevékenységre utal. Semmi efféle nem volt az égszerész műhelyében, amennyire egy pillantással fölmérhette. Az egykedvű emberke, aki ajtót nyitott, leginkább idős suszter benyomását keltette. Várakozóan nézett rá, hellyel nem kínálta. Egy karszék, egy kerevet, néhány könyv egy sámlin, fehér zománcos sparhelt – a helyiség berendezése mindössze ennyi. A színész tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. Észrevette a bársonyszütyőt, amely egy falba ütött szegen lógott.

– Már jó néhány napja keresem önt – bökte ki végül. – Pardon, jó napot – tette hozzá.

– Jó napot – hangzott a válasz.

Csönd.

– Én volnék… – igyekezett összerendezni a helyzetet a színész –, én volnék az új lakó, odafent a…

– Igen, tudom – mondta az égszerész. – Maga udvarol a szobroknak.

A színész köhintett.

– Már nem – mondta rekedten –, és tulajdonképp nem is ezért jöttem.

– Pedig jó néven vették – vont vállat az égszerész. – Hanem miért jött?

A színésznek egy pillanatra torkán akadt a szó, aztán olyan mozdulatot tett, mint aki elhessent egy legyet.

– Nem magam miatt. Csak megkértek. A múlt héten ugyanis… vagy talán az azelőttin járt itt egy fiatal hölgy… ami azt illeti, nem is egészen fiatal, de ez mindegy, szóval magát várta, de nem találtuk itthon. Aztán megkért, hogy tudakoljam meg, mikor tartózkodik itt, hihetőleg felkeresné…

– Vagy úgy – mondta elmélázva az égszerész. – Én egyébként mindig itt vagyok.

Az előbbinél egy szemrebbenésnyivel hosszabb csönd.

– A bőröndben mit tart? – bökött állával az égszerész a vulkánfíber felé, ami ott fityegett a színész kezében, kicsit sem színpadképesen. Tulajdonosa le is pillantott rá, mintha először látná.

– Ebben itt – mondta zavartan –, az emlékeimet.

– Mutassa.

A színész tétovázott egy pillanatig.

– Jó – egyezett bele aztán a maga számára is váratlanul. Valaki beleegyezett az ő nevében, mondta később, a megkérdezése nélkül. Lefektette a bőröndöt a döngölt földpadlóra, és kinyitotta. Az égszerész leguggolt, és turkálni kezdett benne. A színészt rosszullét környékezte, de csak állt fegyelmezetten, mint egy gyanúsított.

Az égszerész abbahagyta a kotorászást és fölállt.

– Hát nem – mondta csalódottan. – Ezek nem a maga emlékei – és egy mozdulattal lecsapta a koffer tetejét, csak úgy porzott.

*

A színész, ahogy később zömítve és logikai bakugrásokkal tarkítva beszámolt róla, ezután megpróbálta meggyőzni a fancsali kis embert, hogy márpedig ezek kimondottan az ő emlékei. Ezt bizonyítandó ingerülten ismét felnyitotta a bőröndöt, és monológ-töredékek kíséretében húzkodott elő belőle ezt-azt. Az égszerész hagyta, de aztán megrázta a fejét, és újfent kijelentette, hogy ezek az emlékek egészen pontosan azokhoz az életekhez tartoznak, amikből idézget itten; és ne is haragudjon, de ez olyan, mintha valaki egy néhai házastárs fényképalbumával házalna, vagy sajátjaként árulná egy idegen család monogramos ezüstneműjét. A színész dühösen és leforrázva állt. Hát tényleg nincsen semmi itt, kérdezte tőle az égszerész, ami hozzá tartozik? Csak volt valami gyerekkora…

A gyerekkor évei, mondta erre a színész, olyanok, mint a földmélyben kavargó magma. Mi itt a kéreg vékony héján járunk, és addig van nyugtunk, amíg a láva odalent marad.

Az égszerész vállat vont. Nem erőltetem, mondta.

A színész segélykérőn pillantott körbe, és pillantása az ablakon át a gangra tévedt.

Ami azt illeti, jegyezte meg, van az a négy női fej odafent a másodikon, azok valami oknál fogva emlékeztetnek valamikori hitveseimre.

Az égszerész az ablakhoz lépett, és fölfelé kémlelt.

Nem is rossz, mondta.

Hogy értsem ezt, kérdezte a színész.

Azok eddig nem voltak ott.

Mit mond?

Ez egy érzékeny ház, tárta szét a kezét az égszerész.

*

Azt mondani, hogy futva menekültem, mondta a színész később, talán túlzás. De hogy sarkon fordultam és sietve távoztam, az biztos, arra emlékszem. Arra is, ahogy kulcsra zárom magam mögött az ajtót, habár nem szoktam. Csak másnap reggel konstatáltam, hogy a bőröndöt odalent hagytam, az égszerész műhelyében. Nem szívesen mentem vissza. Az öregnek nyilván nincs ki mind a négy kereke, de a bőrönd. Azért muszáj visszamenni. Elhatároztam, hogy gyorsan túlesem a dolgon, azután folytatom ott, ahol előző nap abbahagytam, elsősorban megyek szakácskönyvet venni, másodsorban megkeresem a szürke szemű nőt. Elvégre már tudom a kérdésére a választ.

négy női fej

Odakint csípős hideg fogadott, és akkora köd, hogy jóformán az udvarig se lehetett látni. Nem is bántam, így a négy női fej sem látott engem. Az égszerész hamar ajtót nyitott, a kezében a bőrönddel, magyarázkodni se kellett. Valami körmondattal egyszerre köszöntem meg, kértem elnézést és kívántam neki további jó munkát. Az első sarokig jutottam, amikor elfogott az érzés, hogy valami nem stimmel, Eltartott pár másodpercig, mire rájöttem, micsoda. A koffer – túl könnyű volt.

*

Mit csinált az emlékeimmel, kérdezte a színész azon a ködös délelőtti órán az égszerésztől, aki egykedvűen tűrte, hogy gallérjánál fogva rázzák.

Mint mondtam, jegyezte meg szenvtelenül, azok nem a maga emlékei, hálás lehet, hogy végre megszabadult tőlük.

Hol vannak, hörögte a színész, magát is meglepve, mert ilyen zsigeri hörgést még sohasem produkált.

Még dolgozom rajtuk, válaszolta maradék levegőjének felhasználásával az égszerész.

Kezével a szoba felé intett.

A színész eleresztette a grabancát, és szétnézett. Sehol semmi, szakasztott, mint tegnap, csak a sparhelt, a kerevet és a könyvek, na meg a szék. Az égszerész tétován a plafonra mutatott.

Le kell heverni hozzá, mondta krákogva.

A színész felnézett. Először megdermedt, aztán, minthogy lábából egyszerre elszivárgott valahová az erő, a sezlonra ereszkedett; de közben nem vette le szemét a mennyezetről, ahol gyönyörű konstellációkban ott szikrázott életének minden egyes kicsi és nagy szerepe, az első néma statisztálástól az utolsó mondatig, úgy illeszkedve egymáshoz, mint még soha.

*

Te jó ég – mindössze ennyi telt tőle ameddig a kereveten feküdt és a mennyezetre bámult. Ezt az időt nehéz lett volna számszerűsíteni. A három szó pedig még csak körülbelül sem volt átbetűzhető más szavakra.

Elköszönt. Nem vitte magával az üres bőröndöt, mert úgyis minek. Már kívül volt az ajtón, és úgy meredt a satnya kis ecetfára, mintha először látná, amikor az égszerész utána szólt:

– Várjon.

A színész várt.

– Még nem mondta, kinek a megbízásából keresett.

A színész lelki szeme előtt megjelent a piros micisapka, a szőke tincs és a szürke szempár. Nézett, belülre.

Az égszerész bólintott, és halkan betette az ajtót. A színész nem láthatta, de elmosolyodott.

Már csak azért sem láthatta, mert határozottan megindult, át az udvaron, ki a kétszárnyú kapun, egyetlen emlékének nyomában, valamerre.

És cseppet sem érdekelte a pánok hahotája.

kép | vecteezy.com