ALAPOZÓ
Zsani, figyi, ennek mi a kódja? – és már mondja is, fejből, elképesztő. Néhány alapkozmetikumot árulunk csak, mint ez a méjbölin alapozó, minőséginek nem mondanám, de fed, az biztos, kiscsajok pattanásos bőrére olcsó megoldás. A címke állandóan lekopik róla, nem viszi a vonalkódolvasó. A vevő meg áll velem szemben, hatvanas lehet, gondolom, az unokájának viszi vagy ilyesmi, de legalább nem türelmetlenkedik, ami azért előfordul, sok a paraszt erre. Zsani is mindig meséli, régen ez egy ÁFÉSZ volt, vagy mi, de akkor még normálisak voltak az emberek, nem rohantak ennyire. Nemrég vagyok csak itt, kellett egy meló, amíg az OKJ-t befejezem, meg hogy a hitelt fizetni tudjuk. Az öreg elsüllyeszti a szürke ballonkabátja zsebébe a cuccot és kicsoszog. Készpénzzel fizetett, és nem kérte a visszajárót, mintha én kapnám azt a pénzt, vagy mit tudom én. Kérdezi a Zsani záráskor, hogy vagyunk a Marcival – nagyjából sehogy, mondom, full néma az egész ember, hideg, élet nélküli, még az ágyban is. Hogy lesz ebből gyerek a hitelhez, én nem tudom. Majd megoldjátok, nevet Zsani, és rácsap a biztonsági rácsra. Hangosan zörög.
pislogás nélkül
Másnap megint megjelenik a faszi, hozza megint ugyanazt, ha így folytatja, még rendelnünk kell belőle. Nem vesz most sem mást, csak a sminket, üveges tekintettel bámul rám, pislogás nélkül. Rendesen krípi, esküszöm. Mondom is a Zsaninak cigiszünetben, hogy megint jött a méjbölinért, rögtön meséli, hogy ilyenek simán előfordulnak, nem kell vele foglalkozni – ott vannak az alkesz nénik, minden héten ugyanolyan vodka, vagy ott vannak a gimisek, akiknek mi nem adunk ki piát, mert a tulajt egyszer ezért nagyon megvágták, úgyhogy megveszik a telep másik felén, ide csak a kísérőért jönnek, mert itt olcsóbb, de volt elsőre megfejthetetlen is, például mikor a csaj minden héten háromszor bejött és vett egy felmosófejet, na, azt mondjuk megkérdeztem, mondja, mert helyes kislánynak tűnt, hogy ez mégis minek, aztán kiderült, hogy valami takarítóvállalkozásnál dolgozik, és az idióta főnöke küldözgeti ide a leárazott felmosófejekért. Zsani elszívja a cigije végét, nem megcsal-e a Marci, veti oda már szinte befelé menet, mondom, dehogy, mikor csalna az meg, vagy a koreaiaknál áll a szalag mellett, vagy otthon van és a lábát lógatja. Még a legaktívabb a hitelfelvételben volt. Abban bezzeg, cüccög Zsani, és visszagyömöszöli magát a kasszásszékbe. Ásó, kapa, hitelbank, mi, Ágika?
Mi a bús lófaszt akarhat ennyi vakolattal? Nem hiszem el, ma megint jött. Délután, mint tegnap, meg tegnapelőtt, öt előtt valamivel. Eddig észre se vettem, kesztyűben van, és ugyanaz a ballonkabát – persze öregeknél ez nem szokatlan, meg, gondolom, a pénz se veti fel. Van egy ruhája, azt’ annyi. Most, hogy nézem, talán nem is hatvanas, nyolcvanas inkább, mélyen ülnek a szemei, túl mélyen, mintha árkokat vájtak volna a bőrébe és beleejtettek volna egy-egy szürke üveggolyót, haja gyakorlatilag nincs, csak szálak, és a bőrszíne… basszus, a bőrszíne az alapozóé. Akkor nincs unoka, ez a beteg barom magára keni az összeset. Mindegy, nem az én dolgom. Azt mondja a Zsani, hogy nagyon lefogytam. Másnap délután megkínál cigivel, nincs nagy forgalom, kiraktuk a „rögtön jövök” táblát, elszívunk pár szálat a betonárkádok alatt. Hogy is ne fogynék, amikor folyamat’ görcsöl a gyomrom, hogy hogyan lesz a Marcival, hozzászólni sem lehet, múltkor kifakadtam, hogy engem ez megfojt, én élni akarok, menni ide-oda, nem is kell külföldre, csak mit tudom én, érted, menjünk el Hévízre vagy valami, de nem lehet, mert nincs pénz. A Zsani csóválja a fejét és bepöcköli a csikket a bokorba, hát váljatok el a francba, veti oda. Lefagyok egy pillanatra. Talán igaza van. A Zsaninak általában igaza van. Körbemegyünk az épület körül, hát nem ott áll a kencés ember a bezárt ajtó előtt? Zsani leveszi a táblát, elnézést kér és besiet, szerintem észre sem vette, hogy ez ugyanaz a fickó. Magam elé engedem. Valami furcsa szag árad belőle, érzem, ahogy megyek mögötte: mint a romlott hús, kórházi fertőtlenítővel keverve. Lehet, csak sima öregszag? Láthatóan nehezére esik a mozgás, még a hosszú kabát sem rejti el azt a merevséget, amivel a lábát húzza a linóleumon. Háromnegyed öt van, a Marci most végez a műszakkal, de nem telefonál, ahogy szokott. Zárásig elvagyunk már, vevő alig, csak a krindzs nyugdíjas jár a fejemben, kérdezgetem a Zsanit is, hogy látta-e már, szokott-e máskor jönni, ha nem vagyok beosztva, de láthatóan hülyének néz, hogy mit fixálok ezen, mondta már, tele van a környék szerencsétlenekkel, csövesekkel, alkeszokkal, játékfüggőkkel, perverzekkel meg még ki tudja, milyen figurákkal, még tényleg a kínaiak meg a vietnámiak a legnormálisabbak erre, hagyjam az öreget a faszba. A szagát nem érezte, mit szagolgatok embereket amúgy is? Hát csípte a szemem, az istenért! A Marci este annyit se kérdezett, mi bajom van, csak a fal felé fordult és már horkolt is. Órákig bámultam a plafont, míg elaludtam. Fáztam álmomban.
bomló részek a húsban
Most már tutira mondom, hogy mindig ugyanakkor jön, méghozzá percre, sőt, másodpercre pontosan: délután négy óra negyvennégy perc negyvennégy másodperckor állít be a kibaszott mékápjáért. Mániás. Nem lakhat messze, mert bár nem papucsban van, mint néhány nyugger szokott, de nem hiszem, hogy ezzel az előrehaladott ízületi gyulladással túl messzire elrohangálna otthonról. Hetek óta tart, a forgatókönyv ugyanaz, és mindig készpénz. Egyszer papírkétszázast adott, azt azért visszaadtam. Arra se szólt semmit, csak eltette a zsebébe. Meg mernék esküdni, hogy nyálbuborékok voltak a szája szélén, és sebes volt az arca. Nem is sebek – lyukak, mély, bomló részek a húsban, bennük a megolvadt alapozó. Undorító.
A Zsani azt mondja, szedjek altatót, ha nem alszom rendesen, mert rohadtul összevissza beszélek. De mondom neki, hogy én szólok a tulajnak meg a rendőrségnek, mert ez a sminkbuzi, ez titkol valamit. Én tudom, én megérzem az ilyet. A Marcival már üvöltöztem, bőgtem, csapkodtam, ütöttem, otthagytam, visszajöttem, de semmi. Elválok, vágtam a fejéhez végül. Meg se rezzent. Két napig nem szólt hozzám, aztán csak annyit mondott, beszéljek akkor egy ügyvéddel, de ő nem fizeti. Egész álló nap a sírás kerülget, többször megyek ki szünetre, görcsölve hányok a mosdóban. A Zsani egyre furcsábban néz rám, hogy mi bajom van. Nem beszélgetünk, pedig még mindig az ő cigijét szívom. Négy óra, negyvennégy perc és negyvennégy másodperc, a hullajelölt a kurva tégelyével meg a hipós hússzagával, még a végén teljesen lebomlik nekem itt. Mi van, ha tényleg halott? Kinek szóljak? Marci baszik rám. Az ügyvédhez holnap megyek.
Az ügyvéd azt mondja, mindent egyben kell visszafizetni, ha elválunk. Nincs ennyi pénzem. El kell adni a lakást, az OKJ teljesen kuka. Marci jegesen hallgat.
Letekerem a doboz fedelét, és mélyen belefúrom az ujjaim. Kedvenc vásárlóm meg sem moccan, ahogy az arcához préselem az anyagot. Hullamerev. Nyomom, tiszta erőből, míg átszakad a bőre, belevájok a szemüregébe, nem vérzik, csak a csontjai porladnak el a markomban, a Zsani sikítozik, hogy mit művelek, de csak nevetek a ballonkabátnyi maradvány felett. Vége van.