MELYIK MÁSIK?
1994 február
Az utóbbi tizenöt év magyar irodalmában a próza és a líra megújulása mellett, kevésbé látványosan, de nem kevésbé mélyrehatóan sor került az esszé megújulására is. E folyamatot felgyorsította a sajtószabadság, a működő nyilvánosság létrejötte – vagyis a politikai és esztétikai cenzúra megszűnése mellett az a tény, hogy legálissá vált ama közeg, amely a szubjektum mindenkor maga dönthet gondolkodásának intenzitásáról és irányultságáról, s maga választhatja meg (illetve szándéka szerint váltogathatja) az önmaga és tárgya közötti mindenkori távolságot. Így válhat az esszéista rostájává a messzire tekintő esztétikai, történelmi vagy politikai elemzés, ezáltal párosulhat az elmélyültség szellemességgel, ennek révén lehet esszéírás közben elkerülni mind a sterilitás, mind a publicisztikai földhözragadtság csapdáját.
a Liget szellemisége
A magyar esszéírás mostani műhelyei között a Liget a legfontosabbak egyike, s Lányi Andrásnak igen jelentős szerepe van a Liget szellemiségének alakulásában, abban, hogy e szellemiséget röviden és leegyszerűsítve, de bizonyára nem tévesen így jellemezhetjük: egyfajta határozott értékrenden alapuló, mégis sokfelé nyitott, sokfelé tekintő, ugyanakkor a látottakat egymással összefüggésben értelmezni kívánó szemléletmód, amely vallja a felelősség elvét anélkül, hogy moralizálna, valamint „alternatív” és „progresszív”, miközben a magáénak tekinti az európai kulturális fejlődés legjobb hagyományait.
Lányi sokoldalú, sokféle tehetségű személyiség, s tehetségének különböző területei – mint az ilyen embereknél gyakran előfordul – kölcsönösen megvilágítják egymást. Filmjeiben lehetetlen észre nem vennünk a tanulmányírókra jellemző, boncolóan éles analízist, finom tollal írt szépprózájában a széles körű történelmi és társadalomtudományi ismereteken alapuló beleérzést, esszéiben pedig – az ész öniróniájának folytonos játéka mellett – azt a plaszticitást, amely a megjelenítő látásmód sajátja.
Esszéiből nem hiányzik a morális, azon belül a pedagógiai attitűd, ez azonban semmiféle oktató vagy kioktató tendenciát nem jelent. Lányi feltételezi olvasójáról az egyenrangúságot, valamint – nem az egyetértést, hanem-: azt a kedvet, amellyel hajlandó őt elkísérni egy-egy gondolatmenet elejétől a végéig. Az értékek halmazai és romhalmazai között Lányi úgy jár-kel, hogy bizonyos pillanatokban idegenvezetőre, máskor inkább házigazdára emlékeztet.
A jellegzetes Lányi-esszé azzal kezdődik, hogy a szerző kiválasztja és megmutatja tárgyát – többnyire valamilyen közismert, nemritkán közönséges dolgot vagy jelenséget. Megmutatja benne azt, ami szemlélődésre méltó. Eztán következik a tárgy analízise – vagy inkább a szétszedett részek csodálatos átvedlése megannyi, önmagán túlmutató metaforává, majd a metaforikus jelentésréteg eltávolítása; mondhatnám úgy is, egy-egy valótlanság, tévedés vagy előítélet helyreigazítása, amelynek lendülete a következő trópusig visz. Vigyázat! Nem költői szövegekkel van dolgunk, akkor sem, ha a szerző némelykor (mint például a szerelemről vagy a szimbólumok átélhetőségéről írott esszéjében) a költészet legsajátabb tartalmaihoz kerül közel. A szételemzett részletek összerakása nem szokott elmaradni; ám ezúttal már nem az eredeti tárgyat magát látjuk, hanem egy tágabb összefüggésrendszer sejlik fel; még olyan, viszonylag egyszerű és önmagukban értelmezhető tárgyak esetében is, mint az úgynevezett „baloldali veszély” és a macskakörmök helyett másféle körmöket mutató jobboldali veszély. A Lányi-esszé végén, mint a jobbfajta ostorok végén is, tanulság helyett csattanó van; egyszerre szólít fel distanciateremtésre és állásfoglalásra – márpedig a civilizáció végi tömegtársadalmak globális folyamatait illetően a kettőnek csak együtt van értelme.
fontos munkaeszköz
Ám Lányi esszéiben az állásfoglalás nemcsak végeredményként jelenik meg, hanem írói, gondolkodói eszközként is jelen van, valahogy úgy, ahogyan százötven évvel ezelőtti prózaíróknak a tájleírás volt fontos munkaeszköze. A tárgy kiválasztása mint gesztus, amely megmutatja, hogy a köznapinak vagy közönségesnek ismerhető tárgy (legyen az a pákozdi csata vagy a Kun László és Habsburg Rudolf kézfogása alatti felirat hűlt helye, legyen ez az agresszív nacionalizmus, a magyarságtudatban foglalt zsidóságtudat-rész, vagy éppen a filmgyártás és a könyvszakma szétverése), tehát a mindenkori tárgy nem is olyan köznapi, még kevésbé közönséges, inkább felületességünk és nemtudásunk tekinthető annak. Mihelyt közelebbről szemügyre vesszük a Lányi által ajánlott tüneményt, meglepetésben és meglepődésben lesz részünk.
(Ez Lányi gondolkodásmódjának egyik fontos jellegzetessége: hogy az olvasó meglepődésére számít. Közömbös publikumnak – olyanoknak, akik nem tudnak felháborodni, csodálkozni, felszabadultan és tiszteletlenül nevetni, vagy legalább epésen mosolyogni – ő sohasem írhatna.) Már nemcsak a pákozdi csatát látjuk, a jogszerűség, dinasztiahűség és – mondjuk így – hazafiasság között tétovázó tiszteket, hanem mindezzel szoros összefüggésben kezdjük látni a Lamberg meggyilkolásának mondott groteszk és aljas rémbohózatot; mégsem elsősorban Petőfi szavait vonjuk kétségbe („Hatalmas kezdesz lenni végre” stb., tudjuk), hanem a forradalom folyamatos kisajátításának újabb aspektusára döbbenhetünk rá. Lányi esszéiben az észleléssel kezdődik az állásfoglalás, az olvasó reagálásával fejeződik be, s mindez eleve be van építve a gondolatmenetbe.
Lányi esszéinek legfőbb tétje: miféle válasz adható itt és most a civilizáció általános válsága és a helyi válságok összefonódó kihívásaira? Miként lehet a nyugati fogyasztói társadalmak ábrándképeit elutasítani (különös tekintettel arra, hogy e fantomképek által sugalmazott életstratégiáknak térségünkben amúgy sincs sok realitása), anélkül, hogy elfogadnánk a kollektivista vagy konzervatív utópiákat? Világméretű katasztrófák küszöbén (s ezek főpróbái után és közepette) mi az, ami menthető a hagyományos erkölcsi normákból? Mi mutathat olyan, új etika felé, amely lassítaná az életlehetőségek pusztulását, s amely továbbra is esélyt adna rá, hogy az emberiség és az emberség ne legyenek ellentétes fogalmak? Az effajta kívánatos magatartásmód milyen elemei tapinthatók ki a hagyományban? Hogyan lehet különválasztani a felvilágosodás tulajdonképpeni eszméit és célkitűzéseit annak mellék- (nemritkán ellen-)hatásaitól; s hogyan lehetne, eszmék és ideológiák gyilkos megvalósítási kísérletei helyett (illetve helyén) valamivel ismét feljebb világosulni? S ami ebből következik, és Lányit különösen érdekli: hogyan lehet össztársadalmi folyamatok hamistudati képződményeivel szemben valóságos csoportérdekeket megvédeni? Presztízsberuházással szemben élő vizet és élő tájat, a politikai demagógia fantommozgásaival és a tömegkultúrának nevezett vizuális-akusztikai tömegterrorral szemben a kultúra önszerveződését és az újfeudális kliensrendszerrel szemben a polgárosodást.
Olyan kérdések ezek, amelyek elvek és elméletek mentén gondolhatók végig, de a rájuk adott válasznak a gyakorlatban kell eldőlnie – abban a gyakorlatban, amelynek mindannyian gyakorlói vagyunk. Lányi könyvének van egy merőben gyakorlati célja is: az, hogy közvetlenül vagy közvetve hatni akar, általa kívánatosnak tartott dolgok érdekében, tiltakozását kiváltó dolgok ellen; ezt a hatást azonban – akárcsak a jobb antik szónokoknál – a gondolkodásmód konzisztenciája mintegy meg is előlegezi.
talpraesettek, elesettek, esendők
Ha tehát fölteszik a kérdést, Hölgyeim és Uraim – elvégre mégis könyvbemutatón vagyunk-, hogy kinek ajánlom Lányi könyvét, akkor nem érhetem be azzal a tautológiával, hogy mindazoknak, akik ismerik és kedvelik Lányi András írásait. Nem, mert felrémlenek előttem arcok, ismerősök és majdnem ismeretlenek arca. Feltörekvő majdnem-polgárok, akik nem tudják, hogy mihez tartsák magukat. Nyugdíjas falusi tanítónő, aki a rendszerváltás előtt fél évvel kiábrándult, és – úgymond – nem kíván beábrándulni. Öregember, aki a vonaton azt dünnyögi, hogy… (de nem, neki nem ajánlom a könyvet, azért sem). Mindenféle férfiak és nők, talpraesettek, elesettek, esendők, akik úgy érzik, hogy bármi történik is közös ügyeinkben, ahhoz nekik semmi közük (némelyek sóhajtva teszik hozzá: csak háború ne legyen). Egyszóval: ajánlom A másik köztársaságot mindazoknak, akik a másik köztársaság potenciális polgárai. Ismétlem, ez a másik köztársaság nem utópia, hanem a valósággal szembesíthető, számonkérhető lehetőség. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiknek életét – akár van önmagán túlmutató jelentése, akár nincs – megvilágítja a nemlétező köztársaság létező fénye.
Ajánlom Lányi András könyvét Önöknek, Hölgyei és Uraim, akik jelen vannak és jóakarattal hallgatják szavaimat; s ajánlom a könyvet olyanoknak is, akik nem hallják szavaimat, és a könyvnek sem fogják hírét hallani.