ELŐSZÖR MENNI KELL
Akármennyire is igyekszik az ember nem venni a lapot, minden erejét megfeszítve nem tudni, mi helyett kéne elnézni a másik irányba, ha meg már tudja, hiába is próbál szemet hunyni felette: visszaút nincs, a jeleket hatástalanítani, a tudásból nem tudást csinálni, a lábunk előtt kirajzolódó botlásveszélyes tárgyakat újra a városmintás szőnyeg lakóinak nézni, nem lehet. Egyik nap úgy fekszem le, hogy szüleim homlokomra csókot hintve, takaróm széleit végtagjaim alá tömködve a világmindenség jó szándékáról biztosítanak, másnap már arra ébredek, hogy egy teljes súlyával rám nehezedő testhez tartozó vékonyka hang azt mondja, Mama, ich kann Klaus nicht finden[1]. Amíg csukva a szemem, nem látok és nem látszom. Amíg nem gyártom, hanem elszenvedem a kegyes hazugságokat, amíg mindezt félálomban magyarul fogalmazom meg, és elhiszem, hogy minden ködös tévképzet egy hátra hagyható másik világhoz tartozik – én vagyok a gyerek.
szánalmas mesefigura
Meresztem a szemem a sötétben, a többiek alszanak, pedig nem én akartam fennmaradni, én pont nem akartam. Ahogy hallom az egyre több szólamú szuszogást, talán életemben először tudatosul bennem, hogy vágyaink és képességeink a legritkább esetben találkoznak. Reménykedve bámulom az ablakot, igyekszem mégis onnan hallani a motozást, véletlenül sem az ebben a pillanatban a szüleim keze alatt lenyomódó kilincsre szegezni a tekintetem. Én vagyok a legkisebb, mégis számomra válik elsőként szánalmas mesefigurává a pirospozsgás arc, a prémszegélyes ruha, a fényes, fekete csizma, a hatalmas, ajándékokkal tömött zsák. Nem szólok senkinek, szorítom össze a szemem, a sötétben szerencsére kivehetetlen az igyekezet ránca. Annak, aki most fürkészi a neszeket, az egyenletesen mozgó sziluetteket lesi, nemcsak alvó gyereknek tűnök, hanem alvó gyerek is vagyok, maradok mindörökre. Csak én tudom róla, hogy más, mint akinek éppen kiadja magát.
Már egyedül megyek ki vécére éjjel, ha rám jön az inger, de nem félek, akkor sem félek, amikor hallom, hogy odalent egyre zajosabbak a rokonok. Szeretem őket, a leghangosabbakat leginkább, akik harsány nevetésükkel, kipirosodott arcukkal távolról utalnak valami mostanra beazonosíthatatlan emlékre. Ölelésük nem idegenül vibráló, mint a könyveket meg videókazettákat ajándékozó vendégeké, hanem erős, jóleső, természetes. Épp véget ér a csurgás, hunyorogva tapogatózom papír után, amikor a lépcsőn felkúszó, fojtott beszélgetésből a részeges, az állat üti meg a fülem. Ezzel a nyakba ugrálások kora véget ér, a heves szeretet gesztusairól lehull a lepel, a természetességből az őszinteség úgy csordogál el, hogy útjában a kitörő kacajt a vadat űző kutyák csaholásává változtatja. A vidámság e szavak nyomán többé nem ragad rám, de évekkel később is átmegyek az utca túloldalára, ha az éjszakában baktató csoport zajaiban meghallom, miközben a rettegés az ismeretlentől felfelé kunkorítja a szám sarkát. Ami a másik oldalról lehet elnéző mosoly és bátorító figyelem, csak én tudom, hogy ők most befolyásoltság alatt állnak, és mások, mint aminek bentről érződnek.
Ha társaságban elő kell vennem a Barbie-kat, úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne, merre keressem őket, s így addig odázható a közös játék, hogy a vendégeknek menni kelljen. Hova is tehettem őket, kérdezem teátrálisan, nem a nyakam tekergetem, hanem az egész testemmel fordulok körbe, dunsztom sincs róla. Nem a babákkal van baj. Ha egyedül játszhatok, beültetem őket egy nem egészen méretarányos székbe valamelyik kartonoldalú szobába, a hiányzó negyedik fal és súgó szerepének kettősében foglalom el mellettük a helyem, egészen közel hajolva, hogy lássam ujjlenyomatos arcukat, meredt szemüket, fényes fogsorukat, hogy mindvégig karakterazonosak maradjanak a párbeszédek. Az szól, akire nézek. Magától alakulnak a viszonyok és bonyolódik a történet, nem kell egyezkedni senkivel, hogy mi lenne, ha most az lenne, hogy…, és nem kell csavargatnom a végtagjaikat sem, mintha attól, hogy én mozgatom, ők lennének önállóbbak, és nem mi szánalmasabbak. Amikor a szomszéd lánya az ágyban egymásra fektetve őket elmondja, hogy ő egyébként tudja, nem csókból lesz a gyerek, az ajtóra bámulok, hátha lenyomja valaki a kilincset, és visszavezeti a délutáni pihenőt az életembe. Mert esküszöm, ha nem jön, magam kapcsolom le a villanyt.
szeretetkitörés
Máskor is volt már, hogy hetekig nem láttam a kutyámat, különösen tavasszal szokása akár napokra, hetekre eltűnni. És korábban sem érdekelt, mit csinál, ha nem velem van, miért soványabb, miért boldogabb, amikor hazaér, mert ha velem volt, hozzám mágnesként tapadó végtagjai, kontrollálatlan szeretetkitörései biztosítottak, nem látszik rajtam, hogy a növekedési fájdalom mellett azt sem tudom megszokni, hol kezdődik a testem és hol ér véget, hogy idegennek érzem mindazt, amivel nekem most le kellene tapogatni a világot. Az önmagába feszülő ököl kintről csak egy lazán zsebre vágott kéz, nincs tenyérbe fúródó köröm, nincs a soha nem múló, örökké emésztő kérdés, hogy akiről magamtól sosem tudom meg, hiszen nem mondják el, eltitkolják, elhazudják, hogy vége, az valójában, az én valóságomban még élhetne-e. Megmarad-e a remény, a végtelenbe tartó, soha csalódásba nem torkolló, éppen csak egyre passzívabb várakozás. Ha meg is látom a szomszéd kocsiján a horpadást, nem jelentene többet, mint a billegő kertkapunk, az eltarolt oszlop az iskola előtt, nem társulna hozzá fojtogató csend, csak egyetlen, nevetéssel záró bosszús kiáltás, hogy figyelj már oda, hát nekitolatsz a bejárónak!
A székemmel szemben, fejmagasságban antikolt tükör, a foncsoron szándékos rongálás körkörös, szürke vonalai. Képtelen vagyok levenni róla a szemem, hiába, hogy pontosan tudom, az engem kérdezgetőkben a magyar diáklányokról éppen most alakul ki az a kép, hogy szemkontaktus tartása nem, közömbös bambaság és felszínesség viszont annál inkább jellemzi őket. Nincs olyan másik perspektíva, ahonnan látni lehetne, hogy az arcom előtt, kiváltképp a szám tájékán a fényt nincs, ami visszaverje, hiányzik az ezüstréteg. Ha el is nézek a tükör felszínétől még egyszer olyan távolra, mint amennyire én magam vagyok, akkor sem látni az ajkakon formálódó szavakat, szemem se rebben, bárkihez tartozhat a hibásan összefércelt mondat, hogy azért jöttem, mert a karriert kerestem, a szerelem meg rám talált. A szemben ülő fiú reményteljesen bizonytalan mosollyal nyugtázza ezt. Mivel magasabb nálam, és a tükör ép részén most szembesülök vele először, nagyon igyekszem nem meglátni a szőke hajmező közepén feltáruló fejbőrtisztást. A pohár szélére helyezem az ujjaim, nem iszom, mondom, és ezen nevetnek, mert ha az iváson nem lehet, akkor a nemiváson kell.
földöntúli borzongás
Mindig valami másért muszáj gyorsan leszaladnom a boltba, a férjem persze nem kérdez vissza, hogy mi kell a boltból, ami itthon nincsen, mert hiába dugom zsebre a kezem, hiába görbítem biztatóan a szám, éppen a hiányzó kézfejemből, a felvett arckifejezésemből látja, hogy azért megyek le, ami itthon van, és ott nincsen. Próbálja lefejteni a lábamról a gyereket, most nem tudom megsimogatni a fürtös fejet, de csak tíz perc sorban állásra és neonfényekre, a hűtősorok közti földöntúli borzongásra van szükségem, hogy hiányozni tudjanak, hogy újra tudjam, hol kezdődöm én, és hol ér véget a gyerek. Rezeg a telefonom, anyám hatodszor próbálkozik ma, mesét akar olvasni, hogy hallják a hangját néha. Hangot mond, de alatta szavakat ért. Anyanyelvet. Tíz perc. Hogy újra segíthessek kitisztítani az ablakba készülő csizmákat, hogy ne érezzem perzselőnek az ujjaim, és újra szorítva ölelhessek, hogy megformáljam, elhiggyem, és fájdalommentesen kiejthessem a szavakat, hogy Dein Hamster ist gestorben[2]. Ehhez először mennem kell.