MARADT TÖREDÉK

„Szép neved van, kicsim, nagyon szép a neved” – a hang kedvesen búg, de a fölé hajló arc ijesztően csúf. A vastag ajak megnyílik, a sötét szájbelsőben aranyfog villog. A szőrös orrlukak alatt barna szemölcs – az állán még két nagyobb, dudoros-sömörös májfolt. Talán ez a mesebeli banya-arc az első emléke. Nagyon közelről láthatta, jobbára csak a fej alsó részét, tokát és nyakat, a széles-szögletes arcvonalat, a fehér ruhagallért meg egy nagy gyöngyházfényű gombot. A néni bizonyára megkérdezte, hogy hívják – „tudod a nevedet?” vagy „megmondod, hogy hívnak?” –, ő meg válaszolt, arra ugyan nem emlékszik, mit és hogyan; a rút arc mindenesetre nem némította el egészen, s annyira félszeg-motyogóssá se tehette, ha a kérdező megértette – „Hajnal Márton”, Mártont mondott, sohasem Marcit, olykor úgy rémlik, a duruzsolás közben – „szép neved van, kicsim, nagyon szép a neved” – meg is simogatta, ormótlanul nagy tenyere érintette a haját, a halántékát. A nyomát évtizedek után is érzi a fején. Odakap, megdörzsöli. De azt se tudja, létezett-e az a nő, megszólította, megérintette-e őt, vagy képzelgés az egész. S ha megesett, mikor? Kétévesforma volt?; kicsi gyerek, de már kérdezhető, már értelmesen válaszolt, mégis, minthogy senki nem akadt, később se, soha, aki megmondta volna, kit őriz az emlékezete, hogy egyáltalán volt-e a családban, az ismerősök között efféle alak, pedig erről kérdezte az anyját is (közben oly sok kérdést elmulasztott) – minthogy tehát mákszemnyi ötletet se kapott, honnan való, megmaradt amolyan mozgó, beszélő óriás-foltnak. Esőfelhőként egyszer csak megjelenik, fölétornyosul, sok évtizede már élesen, és egyre élesebben, részletezőbben látja, mitől olyan csúnya az arc, és a bibircsókféle kinövésektől, a tésztás és barna pöttyös bőrtől, a szőrszálaktól – talán csakugyan attól, hogy ezeket bármikor felidézi és megnevezi, hogy a képek már nem csak meglepik – egyre szomorúbbnak hallja a hangot. Fogalma sincs, hogy réges-régi álmából költöztette-e a valóságos múltba azt a nem öreg, már nem is fiatal nőt, vagy ilyen-olyan valóság-változatként tűnik-e fel álmában; hogy ha valaha mégiscsak húsvér emberként volt, villamoson szólította meg? játszótéren? orvosi rendelőben?, úgy érzi, a hang is egyre erősebb és sötétebb, és akkora fájdalmat úsztat, hogy az a hatalmas tömb eltakar mindenféle kilátást.
ismerős búgás
Kiskamaszként torkát szorította a szomorúság. Időről időre hallotta az ismerős búgást – „szép neved van…” – és fején érezte a nő tenyerét; néha hideg-nyirkos volt, máskor száraz-érdes; összetéveszthetetlen; de már annak idején is bármikor képes volt felbűvölni – a semmiből? –, hogy kedvére lubickoljon a mélabúban. Megkönnyezte a szerencsétlen teremtés bánatát, ahogy regény- vagy filmhősök sorsa miatt sírt – magában persze, szigorú egyedüllétben. Később sokféle sorsot osztott a jó lelkű, rúttá varázsolt nőre – a háborúban meghalt a férje vagy a vőlegénye, akihez életre szóló hűségi fogadalom kötötte, a hosszúkás arcú, világosszőke fiatalember fényképének azóta is minden este beszámol az elmorzsolt napjáról; vagy meghalt a kicsi gyereke, méghozzá orvosi műhiba miatt, és a kétségbeesett, vigasztalan asszony elviselhetetlen lett a férjnek, hosszas gyötrődés után magára hagyta; vagy oly soká ápolta beteg, öreg szüleit, hogy mire tisztességgel eltemette őket, azon kapta magát, hogy elszalasztotta a saját élet örömeit, hogy nincs senkije, és már nem is lesz… nem is lesz… nem is lesz… –, úgy zsonglőrködött a képzelt nő képzelt kínjaival, mint egy teremtésbe szédült regényíró, mint egy diktátor. S közben még mindig csak az arc szem alatti részét, az állát, a nyakát látta, embernagyságúnál nagyobb volt, de töredék-folt, változatlanul fölé hajolt, megnyílt a szája, az aranyfog-villanás a nyálbuborékon szivárványt vetett, és nem mondott mást – „szép neved van, kicsim…” –, soha semmi mást.

Tagadhatatlan, hogy megkísértette az egésszé formálás. Ha már történetekkel próbálkozik, miért ne adhatna a nőnek csípőt, lábat, hasat? És nevet?! Egyszer kimondta magában: Nelli – rejtély, miért éppen ezt –, de nyomban el is borzadt a közönségesedéstől. Nem kellett aztán elfojtania kiegészítési hajlandóságát, mert nem volt ilyen. A nő riasztó csúnyasága az évek, évtizedek alatt nem szelídült, nem lett kevésbé taszító, és meg se szokta Hajnal – nem tudta?, talán már nem is igen akarta a szelídítő-bágyasztó hozzászokást? S talán mert emberarcnál nagyobbnak látta, szánandóan otrombának, vagy a csorbaság emlékeztette a majdnem kitelt Holdra is – mindenesetre az arc feltűnését, ha nem maga idézi föl, még úgy sem sejti, ahogyan állítólag az epilepsziások megérzik a roham közeledtét. És nemcsak kusza álmaiba lép váratlanul, hiszen éberen is megszólítja – „szép neved van…” –, mintha meg is érintené, kezének lenyomata megmarad.
kiszolgáltatottság
Az a régi, a gyereklétből még sokáig hurcolt kiszolgáltatottság lassan felszívódott persze, de a nappal is álom-villanásnyi jelenet – ismétlődjön akárhányszor, megszámlálhatatlan sokszor – mégsem laposodott ceremóniává.

Mi ijeszti?

A látványnál és az érintésnél nyomasztóbb már az a görcsféle szorítás, szorongás, hogy vajon sikerül-e fegyelmeznie magát, s egy rándulással, egy szemrebbenéssel sem árulja el ijedtségét – hát még undorát!

Mennyi mindent gondolt Hajnal erről az ismerős rútságról és az ugyancsak ismerős, szomorúan búgó hangról! Legtöbbet meg arról, hogy miért kíséri ez a töredék, s hogy tudva-nem tudva miért vette magához. Hányszor megrázta a fejét: nem, nem egészen akarata ellenére tapadt hozzá. Nem egyszerűen kölönc, nem valami púp a lelkén meg a képzeletén. És tudta jól: annyira azért uralja, irányítja a szeszélyesen jelentkező teremtményt, hogy csak akkor látja-hallja, ha magában van.

A hetvenes évek elején, harmincéves sem volt még Hajnal, fogadta az Auróra kiadó nemrégiben kinevezett, hírhedt-rettegett igazgatója. Somló Hilda állítólag igazi partizán volt, sőt már tizenkét-tizenhárom éves korától illegális kommunista, a fordulat éve után pedig jellegzetes párt-karriert futott – de egyszer sem került börtönbe. Hajnal apja is hallotta, még a háború előtt, szavalni és énekelni, mondták, hogy matematikusnak készült, de a mozgalmi feladatok mindennél drágábbak és parancsolóbbak voltak neki. Ötven táján néhány hónapig a Belügyminisztérium osztályvezetőjeként működött, egy ideig NDK-követ volt, aztán pozíciót kapott a művelődési és oktatási tárcánál, az egészségügyben, és mielőtt a Központi Bizottság titkára lett, földművelésügyi miniszterhelyettes volt. Az Auróra igazgatói posztja – így mondták – már a pálya hanyatlását jelezte, és valóban, dohos végkielégítés-szag lengedezett a kiadó körúti épületében, de a tíz meg húsz éve ott dolgozó szerkesztők mégis úgy félték, mintha Somló Hilda nemcsak egy-egy könyv megjelenéséről, szerződésekről és státuszokról, hanem életekről dönthetne még. Hajnal első kötet-kézirata harmadik éve feküdt a kiadóban, mikor a szerkesztőnő végre elhatározta, lépni fog, összeszedi minden bátorságát, és közvetlenül az igazgatóhoz fordul. „Én elmondtam az érveimet, tőlem telhetően megvédtem magát és a könyvet. Muszáj bejelentkeznie. Most maga jön. Bűvölje el… akkor menni fog.” Többen noszogatták, kollégák, barátok, persze, jelentkezzen be, nincs mit veszítenie – a bennfentesebbek elárasztották Somló-anekdotákkal. Az alkoholista Hargitai fapofával előadott történetein röhögtek a Marx téri presszóban – „lehetetlen, hogy egy történész ne tudja… a német vereséget mindenekelőtt az okozta, hogy a felszabadító szovjet csapatokat Somló Hilda vezette… jöttek a szovjet harckocsik, már elérték Budapest határát, a németek fejvesztve, vadul védekeztek, felrobbantották a hidakat, még a Dunába lőtték, akit lehetett, de amikor az első tank tetején meglátták Somló Hildát, megadták magukat. Az ijedősebbek és öntudatosabbak persze nem is lacafacáztak: golyót röpítettek a fejükbe vagy a szívükbe… az a látvány, öregem!…” – Toronyőrnek meg Quasimodónak is csúfolták a nőt; aztán ült Hajnal a szobája előtt – „kis türelmét kérjük, Hajnal elvtárs… foglaljon helyet… itt van a mai újság…” –, a titkárnő alig nézett rá, mintha bűntudatosan temetkezne a papírjaiba; rossz előjel; de hat-nyolc perc múlva, anélkül, hogy hallható-látható jelzést kapott volna, felszólította Hajnalt, hogy most menjen be az igazgatóhoz; „parancsoljon!… várja magát!” Bent ugyanakkor Somló Hilda is elindult a fogadására – csak úgy lehetett, mert amint Hajnal kinyitotta a fehérre mázolt, párnázott ajtót, a két fejjel alacsonyabb nő ott állt pár lépésre, sőt nem is állt, mert csípőficamos kínnal még lépett felé, és nyújtotta rövid, tömzsi kezét. „Hajnal Márton? Szóval maga az. Hajnal Márton” – amire csak idétlenül vigyoroghatott; még hogy elbűvölni! Somló Hilda vaskos, tömbszerű testét fekete, a nyaknál pliszírozott, gyöngyházgombbal díszített selyemruha burkolta. Hatalmas fején külön-külön minden túl nagynak tűnt, mégis: szem, száj, orr szinte elveszett az arcban. A szőrös szemölcsöket és dudoros barna foltokat hordozó arcbőrben, az arc húsában.

„Ő az!”, bár magában sem mondott effélét. Nem formálhatott semmilyen szót, mert nem is gondolt szavakra, se főnévre, se igére, se névszóra – semmire. Nyilallásféle volt, s ugyanabban a nyilallásban futott a tagadás is. „Nem ő!”

„Tehát Hajnal, és szakmája szerint történész.” Önelégülten, diadalmasan mosolygott – erre a kérkedésre biztosan készült.

Majdnem csukott szájából is látni lehetett előreálló, bal szemfogát. Gyér, szürkésbarna haját rövidre vágatta. Lapos sarkú, fűzős, fekete félcipőt viselt, az íróasztala mögötti szék támlájára terítette a kardigánját – ez majdnem otthonossá tette a hivatali szobát.
retusálás
Még álltak, elegendő volt egy aprócska, irányító mozdulat, hogy a legközelebbi fal felé fordítsa Hajnalt, és a bekeretezett fényképek közül az egyikre bökve vizsgáztassa: „tudja, kik ők? s hogy hol és mikor készült a kép?” Tudta. Azt is tudta, hogy hamisított a kópia, az eredeti fotón ugyanis nem öt, hanem hat ember volt. A hatodik alakot egyszerűen eltüntették a képről – persze még a retusálás előtt kivégezték. Somló Hilda kegyetlenül figyelte, nem kellett odalesnie, tudta, hogy figyeli, de talán mégsem vette észre az izgalmát. Neki pedig talán nem volt se gyönge, se remegős a hangja, mikor megmondta, ki hiányzik a képről. „Nem hiszem, hogy ez igaz!” – vágta rá Somló eltökélten, és Hajnal nem csak évtizedek múltán, nem egy lassan kitelő élet perspektívájából érzékelte, hogy az öreg nő képtelen leplezni a dühe mellett felvillanó, szertelenül cikázó ijedtségét. A fölénye is, hiába, a védekezhetnékkel és ingerültséggel kicsorbult. „Na, jól van, üljön le!” A ruhája zsebéből vette ki a bontott cigarettacsomagot, odakínálta Hajnalnak, a hárításra ügyet se vetett, rágyújtott – addig tartott a raport, míg körméig égett az a Kossuth-szál. A csikket úgy nyomta el az üveghamutartóban, hogy félreérthetetlenül jelezte: ennyi időt szánt Hajnalra. A kötetről nem beszéltek. Voltaképpen semmiről se beszéltek, de az igazgatónő kikísérte a külső szoba bejáratáig. Ment Hajnal előtt, félig mellette, a látogatónak így is, úgy is idomulni kellett hozzá, ahogy nehézkesen-keservesen rángatta a csípőjét. A szerkesztőnőhöz már nem ment be Hajnal; el innen; a lépcsőházbeli hirdetményeket mégis ráérősen olvasta. Ki tudja, miféléket. Mindegy is, mit. Akkor már vitathatatlan volt, hogy a Somló-epizódnak semmi köze ahhoz a fel-feltűnő, szerencsétlen nőhöz.

A Bolyongás hajnalban novellafüzérből

kép | Francis Picabia festményei