HULLÁMTERMÉSZETŰ LEHET

Szánalmas volt az a levélke, az első pillanatban látszott, hogy a tettes írta – megfejtéséhez igazán nem kellett kriminológiai vagy lélektani tapasztalat –, a betűkből csak úgy sütött a rémület. De a meglopott professzor asszony mámorba forduló megkönnyebbülése közben, hogy legalább az iratokat nem kell most már beszereznie, mintha észre sem venné az alattomosabb lopást. Hová lettek az évtizedek alatt, sok ismerettel alakított és tanulmányok sorában kifejtett szociológiai elvei? „Szegény, szerencsétlen”, gondolta később – de később, sőt, későn gondolta, és akkor se ment sokra a sajnálkozásával meg a lelkifurdalásával. „Mit csináljak? Kövessem meg? Érezzem magam bűnösnek?”

lehajtott fejjel

A háromnapos konferencia második napján érkezett a városba. Főszereplőnek, sztárvendégnek. Egy esztendővel korábban az ő ötlete volt a téma, ő választotta ki a közreműködőket, a pályázatokhoz ajánlást adott, mégis meglepetten és meghatottan köszönte a szervezők figyelmességét, hogy hatvankilencedik születésnapján felköszöntik. „A kerek számú évfordulók ünneplése, valljuk be, óhatatlanul reprezentatív, alig-alig képzelhető el szívbélinek… de hatvankilenc?!… ez szinte humoros… köszönöm, hogy ma köztetek lehetek…” A dübörgő tapsot lehajtott fejjel fogadta. Úgy érezte, minden pompásan sikerül. Rokonszenvesen szerény és öntudatos is, a jelenlévők mind ismerik tudományos rangját, itt éppen az a szerencsés, ha kollégái meg az egyetemisták nem a nyugati világban gyakran emlegetett társadalomtudóst, hanem a nemzedékeket nevelő tanárt köszöntik.

Sűrű nap volt. Köszöntését követően – és a délelőtti program befejezéseként – tartotta előadását, délután elnökölt, s mert jó előre kikötötte, hogy csupán egyetlen éjszakára marad, az ünnepi záróvacsorát is a második estére szervezték; az utolsó nap végére, magyarázta bizalmasan a rektor, amúgy is kevesen maradnak.

A helyi televízió a szálloda halljában rendezkedett be, rövid, vacsora előtti interjút kértek tőle.

Nem tolakodott oda ismeretlenül. Ezt senki sem mondhatja. Hat esztendővel ezelőtt még az egyetem könyvtárosa volt, akik ismerték, szívélyesen üdvözölték a konferencián. „De rég láttalak, Gyöngyikém… jól nézel ki… nem bántad meg, hogy elhagytál minket?” Nem igaz, hogy jól néz ki, már réges-régen utálkozva nézi magát a tükörben. Ha lehet, nem is nézi. Háromnapos vízihulla – ha az jól néz ki, akkor bizonyára ő is. Szélte-hossza egy, de nem kedvesen gömbölyded. Semmi sem kedves rajta. Formátlan, püffedt, mindenütt felesleg lóg róla, üres bőr, csupa lebeny; kihullott a haja, s ami megmaradt, nem festhető – nem érdemes. A seszínű szálak a fejbőréhez tapadnak. Néha úgy-ahogy megnyesi, nem jár fodrászhoz. Sehová sem jár. Orvoshoz sem, pedig ha kivizsgálnák, talán tucatnyi halálos kórt állapítanának meg. Már nem fohászkodik, hogy bárcsak mielőbb megszabadulna az életétől. Tudja, nem tarthat soká. Mióta nyugdíjazták, végképp szerencsétlen és magányos. Harcolnia kellett volna, hogy megtartsa az állását, de korábban se harcolt, soha, semmiért. Senki barátságáért, semmi előremenetelért. Nem harcolt és nem tolakodott, azért jutott annyi neki, amennyi jutott. Mindenki a saját szerencsétlensége kovácsa, ez az igazság.

nagyítóval vizsgálta

Nem hívják vendégségbe, és ő se hív senkit. Elvétve téved hozzá valaki, évente kétszer-háromszor az öccse, még ritkábban az unokahúga, leül velük a nappaliban, a hálószobába nem engedi őket, az szigorúan az övé, akárcsak a gondolatai. Nem tartozik rájuk. Amikor a nyugdíjazás után nem találta a helyét… vagy inkább a saját idejét, ritmusát, egyszer összeírta az ismerőseit – távoli rokonokat, szomszédokat, iskola- és munkatársakat –, akik nála többre vitték; a rövid névsor aztán mint megtalált feladat meredt rá. Egyre szenvedélyesebben nyomozott a valamiképp híressé lett emberek után, gyűjtötte a fényképeiket – még korábbi munkahelyére, az egyetemi könyvtárba is be-bement ezért –, és az újságkivágatokból állandó kiállítást csinált az ágya melletti és szemközti falon. A professzor asszony különböző időkből származó fotóit főhelyre tette. Gimnáziumi osztálytársak voltak; ő már annak idején sem szenvedhette az erőszakosságot, márpedig az osztály legjobb tanulójáról lerítt, hogy a világ közepének hiszi magát, és mindenkitől hódolatot vár. Az elmúlt években elégedetten nézegette, hogy az idő jócskán belemart ebbe a beképzelt és feltűnési viszketegségben szenvedő nőbe is. Nagyítóval vizsgálta a képeket – a legtöbb televíziós felvétel volt, gyakran díjátadásokon fényképezték – a fekete selyemben vagy a bordó bársonyban most is öntelten feszített. Látszott, hogy büszkén dacol az öregséggel, hogy még mindig harcra kész. A tányér nagyságú lencsén át az ékszerei mintázatát is látta, érezni akarta a parfümje szagát. Ő sohasem használt illatszert, semmi kenceficét, de nem sajnálta a fáradságot, és különböző üzletekben szimatolgatta a legelőkelőbb parfümöket – az elárusítóktól tanácsot kért, ajándékot keres, rendkívüli alkalomhoz méltó ajándékot, mondta, és egy-egy helyen tucatnyi márkát kipróbált. A kezdeti ügyetlenkedés után rutinosan tartotta a tenyerét vagy a kézfejét, hogy a mintatermékből egy szippantásnyit ráspricceljen az eladó – az illatokkal telten hazament, és kiválasztotta a képhez leginkább illőt. Rémlett, hogy az érettségi tablóképen az ígéretes jövőjű lánynak ugyanilyen szaga volt. Nem lehetett. Pedig ismerős volt az illat, fél évszázad után is ez áradt a képből. A nyaka, megcsodált hajzuhataga felől. Lehet, hogy mostani hófehér kontya vendéghaj? Ezen muszáj volt somolyogni. Lehet, hogy a fodrászán kívül más nem is tudja – csak ő?

Nem tervezte. Abban a pillanatban villant az ötlet, amikor már nyúlt is érte – fontolgatás nélkül, csöppet sem kapkodva leemelte a szék támlájáról az otthagyott retikült, és a saját vállára akasztotta. Később, már otthon ismételgette magában, hogy ha akkor valaki felneszel és rászól, ő nyomban válaszol: bocsánat, ó, istenem, nekem pontosan ilyen van. Senki nem vette észre, de késő estig újra és újra elgondolta, öntudatlanul bólogatott is hozzá: ó, istenem, nekem pontosan ilyen van.

„Nem, nincsen semmi titkom, receptem vagy trükköm – nevetett a kamerába, és bátran megmutatta kiváló minőségű műfogsorát –; most aztán semmi használhatóval nem szolgálhatok… szenvedélyesen szeretem a szakmámat. A kutatást és a tanítást is. Boldoggá tesz, hogy a munkám ma is tartalmassá teszi az életemet… Hát nem csodálatos, hogy bárhová vetődöm a világban, egykori tanítványokkal találkozom?!… Ugye, még az öregségben is van valami jó?!” Csak pár percet kértek tőle a tévések, megadóan bólintott, felállt a hosszú asztal mellől, táskáját a szék támlájára akasztotta, és a rektor kíséretében kiment a hallba, beült a felkínált öblös, fekete bőrfotelbe, de mintha szúrás érné, rögtön fel is pattant – „itt ne! itt meg se tudok szólalni! jó, hogy nem tesznek elém százgyertyás tortát… vagy mit tudom, mit… beszélgetés az ország legidősebb lakójával… megbocsássanak, ilyen interjút nem adok!” A hosszú készülődés, beállás szempillantás alatt hiábavaló lett, s nemcsak úgy, hogy a hall másik részére költözött a stáb, de gyorsaságuk beismerő vallomással is felért: lám, valójában ennyi ideig tart a felkészülés, és az öt emberből három feleslegesen lebzsel itt.

bamba a tekintete

„Azt hittem, a konferenciáról kérdeznek”, mondta a rektornak visszafelé menet, s a magas, vékony férfi hajlongva-gesztikulálva bizonygatta, hogy hiába, a nézőket az egyes személyiségek érdeklik, ez vitathatatlan, ehhez alkalmazkodni kell, s hogy a valahogyan megszerzett figyelmük mégiscsak segíti a tudomány ügyét. A vacsoraasztalnál már jobbára rá vártak – egy villámtelefont elintézek, megígértem –, és tapogatta a kárpitozott szék támláját, a jobb sarokra akasztott táska hűlt helyét. „A retikülöm!” A rektor maga futott a hallba – talán ott maradt, ide-oda tologatták a székeket, fotelokat, a konferencia-felelős adjunktust hívták, a recepción ígérték, hogy intézkednek – „a tanár úr ne maradjon távol a vendégektől!” –; a rektor nyugtalanul visszaült; „perceken belül meglesz!… de ha sürgős az a telefon… és esetleg megkérdezem a jelenlévőktől…” Ingerülten intett, hogy nem olyan sürgős a hívás, ne halasszák a pohárköszöntőt, a tálak felszolgálását, nem akarja elrontani az ünnepi hangulatot, aztán képtelen volt ülni és enni, figyelni a rektorra meg a tanszékvezetőre – ha kimehetne a mosdóba, ha lerogyhatna a vécére és szabadon bőghetne. Iszonyatosan fáradt volt. „Ezt nem lehet, így már nem lehet”, zakatolt a fejében, és félt, hogy a közelében ülők észreveszik, milyen bamba a tekintete. „Ha megcsörgetné a telefonomat…”, javasolta a feszengő rektornak, s az hátralökve a székét nyomban felpattant, zakója zsebéből kiemelte a saját mobiltelefonját, de mintha szemérmesen kizárná a nyilvánosságot, megint a hallba tartott, hogy hívja a professzor asszony számát.

A hálószobában kipakolta a táskát. A kulcsokat, pénzt, bankkártyát, az ilyen-olyan kedvezményekre jogosító lapocskákat kis kupacba dobta, ujjai között forgatta a rózsaszín személyi igazolványt meg a lakcímkártyát – mi ebben a nagy újítás? mi a fenének kell kettő… meg jogosítvány … nem is vezet… sohasem vezetett autót, ha vezetett volna, százszor megemlíti… lazán csak, egy anekdota, egy mulatságos vagy megrendítő történet is jó… minden jó, ha valahogy a világ tudtára adhatja: ő persze autót is vezet… mert azt sem titkolta, hogy szívesen főz, gondozza a tenyérnyi kertjét, nyilvánosan sopánkodott, bár több időt szánhatna mindenféle kézimunkázásra, de sajnos… télen síel, nyáron… és mindezt bakfis-pirulással csinálja… körülkeríti magát a tudomány méltóságával… nem mondja, hogy figyeljetek emberek, most elárulom a siker receptjét… és mégis minden porcikájával… mindegy… – A mobiltelefont a kisasztalra tette, és merőn nézte, mintha a híressé lett osztálytársnő lelkét figyelné. Tudta, hogy mindjárt megszólal, de rémült és tanácstalan volt, mikor kivilágosodott a kis monitor és csakugyan felcsendült a Beethoven-motívumos híváshang. Nem, nem, nem szabad… ilyen bután nem adhatja fel magát. Kis nejlonzacskóba söpörte a neki semmire sem kellő igazolványokat – a telefon kivételével mindent, azt később majd megvizsgálja, kiszedi a titkait –, gyorsan megírta a ravasznak szánt levélkét, és sietett vissza a szomszéd utcabeli szállodába. Jó, hogy nem kell átszelnie a várost. A kipakolt retikül a hálószoba szőnyegén maradt. Muszáj volt elmondania a portásnak, hogy ő az egyetem nyugdíjas könyvtárosa, úgy tudja, a konferencia vendégei itt laknak, a professzor asszony is. Pár lépésre innen, épp az utcai lámpa alatt találta ezt a csomagocskát, s az a legészszerűbb, ha itt adja le. A recepciós a nevét kérdezte, ő meg ijedten hárított: természetes, hogy behoztam… nem várok hálát… ilyesmit meg kell tenni az embernek…; és már ott se volt.

Nem tudta felidézni, bezárta-e a lakása ajtaját, mikor elindult – mindenesetre hiába próbálta fordítani a kulcsot. Itt vannak! Aztán, mintha másik felől ütné magát: marhaság! A rendőrség nem megy be sehová álkulccsal! Elszántan lenyomta a kilincset, s belépett. Ott az előszobában érte az elviselhetetlenül éles felismerés, hogy élete legostobább tettét követte el. Minden részlet külön-külön is ostoba. Visszavonhatatlan. Legalább a levélkét ne írta volna – kézzel! Rá akart ijeszteni? Megfenyegette és oktatta, mintha azt a felfuvalkodott nőt bármi kizökkenthetné önbizalmából. Az előszobai állótükörben nem is vörös, inkább bordó fejű madárijesztővel nézett szembe. Tompa tekintet, idétlenül megnyirbált őszes haj, a súlyos törzs mozdíthatatlannak látszik. Visszavonhatatlan, ez biztos.

„Azt mondta, az egyetem nyugdíjas könyvtárosa?… Ő maga mondta?… Talán valami baja van velem, valamiért gyűlöl… Ez szörnyű… nehéz tudomásul venni… de így van … akire valamelyest figyelnek, az rögtön kiszolgáltatott lesz az ilyen-olyan őrülteknek … nem tudom, ki ez a nő… azt hiszem, nem ismerem a maguk nyugdíjas könyvtárosát… mi dolgom lehetett a maguk egykori könyvtárosával?” Megkérte a recepcióst, mondja el újra, közvetlenül neki, hogyan adta le az ismeretlen nő a nejlonzacskót – „az utcai lámpa alatt találta?… és nem vár jutalmat?… hálát?… Dehogy találta! Elvette a táskám, amikor kijöttem ide a hallba… a telefonomat vajon miért nem adta vissza? meg a retikült… utálom az értelmetlen dolgokat… ez bőszít legjobban… hogy értelmetlen… csak az őrültek csinálnak ilyet, hiszen ha elvette s aztán hirtelen megbánta… ha nem a pénzemre fájt a foga… bárhogy is történt… a telefonomat miért nem találta meg az utcai lámpa alatt?… emlékbe kell?… Mondja, és most tovább nyomoznak vagy ezzel vége?… megkérhetem, hogy hívják újra a mobilszámomat?… És délelőtt mindenképpen elutazhatok?… nem lesz szükség rám?”

Hallotta, hogy a rektor megint próbálkozik, valahol kicsöng, még, még – mintha egyre hosszabbak volnának a jelzések; legyintett, hogy elég, és riadtan hátrafordult. Valaki a tarkóját bámulja? – nagy, sötét tömb, törzs és nyak nélküli hatalmas fej, gonoszul villogó óriás szempár. Nincs mögötte senki, a fáradtságát meg inkább ne lássák. „Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokáig velem maradtak… mindjárt holnap van… minden segítséget köszönök, és azt kívánom mindannyiunknak, hogy próbáljunk túlkerülni ezen a kellemetlenségen… nem mondhatok mást, kellemetlenség… sajnálom, hogy gondot okoztam… majdnem elrontottam a csodásan szervezett konferenciát…”

szétlőtte volna

Amikor egyedül maradt a szállodai szobában, még rosszabb volt. Nem tud elaludni – itt képtelenség. Hiába húzza be a sötétkék bársonyfüggönyt, hiába világít a mennyezeti és az ágy fölötti lámpa, azt a gyűlölködő tekintetet egyre magán érzi. Sohasem látta, nyilván most is csak képzeli – vagy látta ma délután, amikor elnökölt? És előbb is talán, míg felolvasott? A feléje áradó szeretet akkor tompította, mintha meg is akasztotta, szétlőtte volna azokat az ártó sugarakat – mert olyasféle ez, bizonyára teljesen racionális, fizikailag megtapasztalható, mérhető jelenség: hullámtermészetű lehet. A táskalopás csak ügyetlen eszköz volt; valaki bosszantani akarja, szemmel verné és közönséges kellemetlenséget okozna. De akár meg is ölné. Van ilyen. Vannak, akik nem a haszon reményében, nem személytelen gonoszságtól hajtottan pusztítanak… Mindenesetre fölösleges kiszolgáltatnia magát, és fölösleges kísérletezgetni, sikerül-e kitalálni és kivédeni egy ismeretlen, beteg lelkű ember szándékait. A házi telefonon leszólt az éjszakai portásnak, „bocsásson meg, hogy zavarom… nem szeretnék pánikot kelteni… nem, igazán… elég volt az eddigi felhajtás… mindez szörnyen idegen tőlem… valamibe belekevertek, vagy nem is tudom, hogy mondjam… magának tudnia kell… valami érthetetlen, gonosz dolog készülődik… fogalmam sincs, ki és miért forral ellenem valamit… de itt veszélyben vagyok… a táskám elemelésével csak elkezdődött… ennyit értek, az csak a kezdet volt… valaki figyelmeztetett és fenyegetett… Van maguknál rendőri ügyelet?… éjjel is?… kinek a dolga a biztonságom… a vendégeik biztonságáról gondoskodni?… Vagy megtudhatnám, indul-e éjszaka vonat a fővárosba?… felőlem személyvonat is lehet… reggelig nem várok… itt nem bírom ki… vagy vigyen haza kocsival valaki… megfizetem…”

A szomszéd lakásban még üvöltették a televíziót – hányszor megkérte őket, halkabban, az istenért, legalább késő este halkítsák le, párszor becsöngetett, szépen kérte, hiába, aztán kopogott, verte a falat, hiába – most már nem kínlódik velük. A többivel se. Itt minden áthallatszik. A veszekedések és a centrifugák zörömbölése, telefoncsörgés, daráló, gyerekbőgés. A falak papírból vannak, az emberekből meg kiveszett a szemérem. Minden-minden a nyilvánosság előtt folyik. A lépcsőházból bejön az odakozmált ételek és a fahéjas sütemények szaga, s a legkülönösebb, hogy senki nem is törekszik elrekeszteni az élete zajait és izzadmányait. A kiosztott pofonokról és a kéjes lihegésekről is akárki tudhat; a hangokról el sem dönthető, hogy valódiak vagy tévébeliek. Egyszer piros festékkel valaki a postaládájára kente, hogy „jelents föl!”, mintha ő följelentős fajta volna. Hát nem az! Most már senkivel se törődik, aki köszön, annak visszaköszön, aki biccentés nélkül elhúz mellette az utcán, arról ő sem vesz tudomást. Hozzászokott, hogy bárkivel, az emeleti szomszédokkal akár, hangtalanul utazzon a liftben. Évekkel ezelőtt még, mikor észrevette, hogy az alatta lakók tárva-nyitva hagyták a bejárati ajtót, jóindulatúan becsöngetett, de az a részeges disznó nyomban pörölni kezdett vele, hogy talán tilos kereszthuzatot csinálni… Hát kell ez neki? Még el se mondhatta, hogy veszélyes a besurranó tolvajok miatt… semmit se szólhatott, inkább hagyta, hadd ordibáljon magában. Az asszony is kijött, hogy ellene rikácsoljon – de most már nem érdekli… az se, ha sikoltozik valaki. Verekedjenek, öljék meg egymást, felőle mászkálhatnak véraláfutásos pofával… nem érdekli… vegyék, vigyék el a vacakságaikat. De senki sem viszi el, nincs olyan betörő, amelyik belépne az előszobájukba. Hozzá persze betörtek, kétszer is. Akkor még a könyvtárban dolgozott, nem őrizhette a lakást, szépen kifigyelték, mikor megy el, délután mikor ér haza – volt idejük, és legalább ketten voltak. A rendőrség sajnálkozott, a szörnyen feldúlt lakásban még fekete port szórtak szét, gépiesen, unottan szórták, de nem biztatták semmivel, hiába erősködött, hogy a házbelieknél nézzenek körül. Azt nem tehetik, a házkutatási engedélyhez nem elegendő az ő megérzése. A szépséges, csuda sikeres professzor asszony ma este ugyanúgy bámulhatott, mint akkor ő a felforgatott szobába lépve. Jól van. Ezen mosolyogni kellett. Jól van így. Kvittek vagyunk.

Letépte a hálószoba faláról az egész fényképgyűjteményt, kis adagokban dobta a vécébe, nem volt dugulásveszély, de az eltüntetett kiállítás nyoma megmaradt – találgassanak csak. Mielőtt a gonddal készített, felfüggesztett hurokba dugta a fejét, és kirúgta maga alól a széket, kinyitotta a bejárati ajtót. Nem sarkig tárta, de akárki észrevehette, hogy nyitva van.

alkalmi út

Az éjszakai portás fia fuvarozta haza. „Két óra oda, két óra vissza, ha fizetni tetszik a benzint, az autópálya díját… mondjuk, mindennel együtt… húszezer nem sok, ugye? Szerencsére holnap szabadnapos vagyok…” Minek mondta ezt?, a portás elkottyintotta, hogy a fia munkanélküli, talán vállalkozik az alkalmi útra, hirtelen nem is tud jobbat, gyorsabbat, ő meg sürgette, hogy igen, igen, jó lesz, hívja, induljanak mielőbb. Az öreg Opel hátsó ülésén maga mellé tette a kis utazóbőröndöt, a jobb oldalra húzódott, becsatolta az övet, a vezető feje búbját, profilját nézte – kettejükön kívül nem lehet más a kocsiban, de míg kiértek a városból, érezte egy harmadik közelségét, mintha szuszogna, eldugult orral próbálna levegőt venni; a kezéhez vagy az arcához érhet. A halántékát masszírozta, még nem merte behunyni a szemét – ha felriad, akaratlanul is sikít. Mulatnia kellene a saját félelmén! – ha tegnap megjósolja valaki, hogy hamarosan riadozik, képzeleg és kapkodva menekül, kineveti – hát akkor gyerünk! Tessék kacagni!

Az autópálya melletti szántóföldek fölött látta azt a sötét fejformát, az elszánt tekintetet – holdként kísérte a kocsit, de legalább kívül volt, közöttük üveg és fém.

Az út felén már túljutottak, mikor mégiscsak elszenderedhetett – egy percre? kettőre? –, és erős mellkasi fájdalomra riadt. Talán nem nyögött, nem adott ki hangot – a vezető legalábbis rezzenetlenül nézett előre, mintha semmit sem észlelne az ő vergődéséből. A torkához kapott, nagyokat nyelt. Infarktus? Pár másodperc után megszűnt a szorítás. A lába reszketett. Újra és újra győzködte magát, hogy mindezt a kimerültség okozza. Úgy mondta, ez a végső kimerültség. Aztán nyugodtabban nézte az autópálya melletti sivár vidéket. A sötét tömb, mint a köd, feloszlott.

kép | vecteezy.com