HUGENOTTA

Úgy képzelte, az első igazi filmje elhagyatott utcaképpel kezdődik majd – mint egy előadás utáni porond: kellékfoszlányok, lepusztult falak, szemét; hány éve dédelgette már az ötletét, unalmas történelem- vagy fizikaórákon a szolnoki gimnáziumban is erről ábrándozott, s annak lassan tíz esztendeje: a poros fényben hosszan látjuk a közlekedés és ember nélküli útszakaszt, a kamera elidőz a kidobott karácsonyfatetemek körül, szakadt papírtrombitát, konfettit, színes szalagokat, ezüst- és aranyszálakat söpör majd a szél, ekkor még nem szól zene, nem is hallatszik más, csak a meg-megerősödő, örvénylő szél, s mert mindez a film elején jelenik meg, egyszerűen a szerkezeti helyzet miatt nem lehet giccses. Erről sokat gondolkodott. Szabadjára engedi az érzelmeit, megmutatja a fájdalmait, és így elmerészkedik a giccs-birodalom határáig, de azt a határt biztos érzékkel sohasem lépi át. Alaposan véggiggondolta. Az efféle üresen maradt cirkuszi szín általában a szívfájdító búcsúk díszlete – egy bohóc, háttal a nézőnek, a kamerának, kikacsázik a képből, megy, megy, és egyre kisebb, sokáig, nagyon sokáig követhetjük, míg eldönthetetlen: egyetlen sötét pont még vagy inkább látomás csak, az optikai megszokás, emlékkép maradványa. A bohócot persze bárki helyettesítheti, bármelyik magányos szereplő, férfi vagy nő akár, és az érzelgősséget még ilyenkor is fékezheti, ellensúlyozhatja az esetlen járás, valami darabosság, aprócska groteszk elem. De nála nem így lesz. Sőt, éppen így nem lesz. És a film értő nézői az első percben felfogják, hogy a kísértéssel, megidézéssel, mondhatni az idézőjellel üzent hadat egy közhelynek, egy képi konvenciónak, s hogy a szuggesztivitás ma már nem is lehet meg az ilyesféle stiláris lázadás nélkül. Mindezt sok százszor meggondolta. Amikor harmadszor felvételizett a főiskola filmrendezői szakára, és megint nem, akkor sem sikerült, pontosabban nagyon is sikerült, de mégsem vették föl, az egyik tanár indulatosan azt mondta az ő kifakadására, hogy okoskodással nem lehet filmet csinálni, meg hogy értse meg, erőtlenek a munkái. Erőtlenek? Akkor leesett a tantusz: ezek sohasem fogadják be, gátlástalanul elhárítják ilyen semmit sem jelentő szavakkal, kár is próbálkoznia, bizonyítani bármit – ezek sohasem fognak figyelni rá, soha innen segítséget, biztatást nem kap, még jó, ha a gonoszságukat, az irigységüket valahogy elkerüli, hiszen ezek senkit semmire nem akarnak megtanítani, nem folyik itt semmiféle képzés, legfeljebb vannak, akik az akadályversenyen ezért-azért könnyebben boldogulnak. Akiket visznek. Ne firtassuk, mi az ezért-azért, neki mindenesetre ebből nem jutott. A szolnoki érettségijével, a munkaügyis apjával, asszisztensnő anyjával – jó, nem, és nem is csak protekcióról meg születéssel járó előnyökről van szó, tudja ő, hogy mindez nem ennyire primitív és direkt, nem is háborgott úgy soha, mint a hoppon maradtak többsége. Szövegelnek, dühösködve, prüszkölve csak mondják, mondják, hogy kicsoda hogyan vesztegethető meg, és ki hogyan nyalt, intézkedett, ígért, fenyegetett – csupa jól értesült szóokádó, süt belőlük a szerencsétlenség és a tehetségtelenség. Ő annyira más. Igyekezett is elhúzni a köreikből. Megalázó volt minden felvételi forduló, amikor továbbjutott, akkor is megalázó volt, de a kirekesztettek alkalmi közösségének egy-egy vigasz-találkozóján is tökéletesen magára maradt. Bűzösek voltak a kis történetkéik, meg sem próbálta elmondani, hogy ő mit érzett torznak, ridegnek, hogy mit remélt és mit nélkülözött a főiskola pitvara előtt. Pitvara előtt? Hülyeség.

Amikor a filmjeiről gondolkodik, szinte mindig premier plánban lát egy-egy arcot. Közelről, nagyon közelről néz valaki, egyenesen bele a kamerába, a végsőkig kiszolgáltatva magát, és csak keveset beszél, de akár egyetlen mondatba képes egész élete tapasztalatát sűríteni. A filmjeiben ezek lesznek a legnagyobb, legemlékezetesebb pillanatok. Pár esztendeje például hallott egy hatvan év körüli férfiról, aki azért lett öngyilkos, mert nem akart hozzászokni a megmásíthatatlan szerencsétlenséghez. Túlságosan egészséges és életteli, mondta magáról, talán az imádott felesége hirtelen halála után is alkalmazkodna az újféle körülményekhez, és nem akar alkalmazkodni. Iszonyodott a fájdalom elcsendesedésétől, hogy talán könnyen megy majd a zötykölődés. Nem ismerte, nem látta ezt a férfit, nem is tudja, miért foglalkoztatta a sorsa, a döntése, képzeletben miért keres és próbál választani neki színészarcot, miért azonosul és szenved vele. Mert ő szenved. Ebben aztán nagyon különbözik a mai filmcsinálóktól. Ezek iparosok, afféle szolgáltatók, és inkább ők okoskodnak, a vádjuk bumerángként visszarepül, saját magukat jellemezhetik az okoskodással, mert ezek szépen megtervezik, minek milyen hatása van, kiagyalják, mit vár a néző vagy mit látnak szívesen a beavatottak, a műigénylők és műélvezők mára maroknyivá zsugorodott csoportja – Ó, ezt is milyen bánatosan tudják ismételgetni, a meghatottságtól bepárásodnak a szavaik, pedig a siránkozás is közhely már, hozzátartozik a profi kultúrmenedzseléshez, hogy Ó, Ó, kinek is készítjük a filmjeinket; undorító.

minden úgy jó, ahogyan van

A saját arcát nem képzelte soha vászonra, holott mindennél fontosabbnak vélte az eleven emberi arcot, és akiket meg akart mutatni, azokkal erősen azonosult; de nem, önmagát nem szerepeltette. Gyakran nézte a tükörben széles homlokát, ritkás, egyenes szálú, zsírosodó haját – még tíz év és egészen kopasz lesz –, kiugró járomcsontját, mongolos vágású szemét, húsos orrcimpáját, vastag ajkát; órákig figyelte magát, türelemmel tanulmányozta az apró mozgásokat; azt gondolta, tárgyilagosan tanulmányozza. Amikor az első eredménytelen felvételi után makacsul a fővárosban akart maradni, valamilyen lakhatást és munkát keresett, óriási szerencsével talált az albérletére. A kicsi szobában a beköltözéskor is kockás pokróccal letakart heverő, kommersz ruhásszekrény, műbőr huzatú szék s egy kecses női íróasztalka állt. Rejtett fiók, levél- és ékszertartók, polcocskák a dekoratív tégelyeknek, üvegcséknek. Kamondyné fésülködőasztalnak mondta akkor, és szabadkozott a női holmi miatt, a falra szerelt, faragott rámájú tükörrel együtt, ígérte, eltünteti, ő meg esküdözött, hogy semmi sem zavarja, hogy minden úgy jó, ahogyan van. Csak ideiglenesen jelentkezett be, és három havi bért előre fizetett. A sokat betegeskedő, magányos öregasszony hamar megszerette, egyre többet juttatott neki a lakásból, a fürdőszoba és a konyha korlátlan használatát, reggel kávéval kínálta, este gyümölccsel, befőttel, és vasárnap délben kettőjüknek terített, szemérmesen mentegetőzve, hogy jobban esik a falat, ha nem egyedül. Ő készségesen bevásárolt az öregasszonynak, kiváltotta a gyógyszereit, befizette a telefonszámlát, virágot vett és selyemsálat a születésnapjára, és három évvel ezelőtt Kamondyné sürgetésére eltartási szerződést kötöttek. Persze minden maradt a régiben, de tagadhatatlanul jólesett a gondolat, hogy ő csakis a saját erényeivel és a munkájával jut valamihez. Legszívesebben reggel meg a kora délelőtti órákban nézte arcát a fésülködőasztal fölötti díszes tükörben – ilyenkor a legjobbak a fények és ilyenkor a legérdekesebbek az arcok –, amit magáról elmondhat, a szívósságáról, türelméről, esetleg a megszállottságáról, ami nélkül művészet talán nem is lehetséges, nos, akárki akárhogy nevezze, a küzdelmeiről, hogy nem és nem adta fel, minderről, ha isten engedi, ebben a napszakban beszélhet. Egy-egy filmje televíziós vetítése előtt például, s az efféle interjúkat is megőrzik. Ki nem állhatta a nyegle nyilatkozókat. Szentül hitte magáról, hogy ha ismertté lesz, akkor sem feledkezik meg a szenvedéseiről, a megaláztatásairól, egy-egy statisztálásról, ahol rendező, kameraman, gyártásvezető ordítozott versengve, csak minél embertelenebbül, még embertelenebbül, még vadabban, terelték ide-oda, akár az állatot; és amikor újságkihordó volt, amikor vagonkirakodást vállalt, néhányszor hótakarítást, három hónapig bírta a hamburger-kiszolgálást; úristen, mennyi kacskaringó, és közben milyen makacsul élt a szívében, hogy mit is akar voltaképpen.

Az elhagyott, januári utcakép, az útszélre dobott karácsonyfák, elrongyolódott szilveszteri maszkok után úgy mutatja meg főhőse szenvedő arcát, hogy közben sem sérti a méltóságát, közelről, nagyon közelről láttatja, de nem fenyegetően, hanem a legmélyebb együttérzést keltően: az az arc bármelyikünk arca lehetne, és mintha önmagunkkal néznénk szembe. Amikor pedig megszólal, talán mesélősen, az újjászületésről mond valamit. Hogy a legszörnyűbb bugyrokat is bejárva, emberfeletti kínokat kiállva, a nagy megpróbáltatások után – – És a nagyon is mai városkép, a jellegzetes kellékek, öltözet, sőt, a szereplő korunkhoz kötött mozdulata is, ahogy előregörnyed, ahogy fölnéz, szóval a gondos realitás át- meg átszövi az időtlen emberi sorsot. Mintha hosszú magányt törnének meg szavai, súlyos és nehéz várakozást.

a várakozós évek

Egy középkorú asszonytól hallotta nemrég, és bizonyára sohasem felejti el, hogy az ember legtöbbet csak várakozik, de amikor számot ad az életéről, fel sem említi a szorongásos vagy egykedvű, töméntelen várakozási időt. Mennyi vágy és félelem szorul a várakozásokba, mennyi indulat és öntompítás, hisz várni kell a felnövekedést, az iskolai szüneteket, az ünnepeket, hogy a zöldségesnél, hentesnél, orvosnál meg a hivatalokban sorra kerülhess, várni a szülési fájások szaporodását, állomásra érkező villamost, vonatot, a láz csillapodását, postást, vizsgára és vizsgaeredményre kell várni, késve érkező szeretteinkre, átkelésekre az országhatárokon, ültetésre és betakarításra, a haldoklás befejeződésére, ruhapróbára, borbélyra, bútorszállításra, tévészerelőre, hogy felforrjon a teavíz – nem, ezt sohasem felejti el. Lehetséges, hogy ha ismert, sokat alkotó rendező lesz, nem érzi már ezeknek a várakozós éveknek a nyomását? A becsületes börtönviseltek is azt mondják: az eszükkel tudják, mi mennyi ideig tartott, mi volt előbb, mi később, de megszabadulva, újjászületve a múlt terhe már nem olyan súlyos. Az a középkorú asszony is mondta, hogy amíg az embernek távlatai vannak, türelmetlenebbül vár; hát ő nem. Világrekordot állít a várakozásban. Az egész huszonhét éve egyetlen nagy, makacs várakozás, és még semmiről sem késett el. Közben legyőzi a belső sürgetéseket, s ami sokszor még nehezebb: a kívülállók, az úgynevezett barátok kétkedését, elhárítja az óvatos tanácsokat is, hogy talán próbálkozhatna mással, megbarátkozhatna más szakmával, lehetne legalább tartalék elképzelése – nem, ő szépen kivárja, míg eljön mindennek az ideje, ahogyan kivárta Kamondyné bizalmát, szeretetét. Ugye, az is megérett, pedig most szerencséről beszélnek. Ritka nagy szerencséről. Kényelmes. A várakozás őt megtanította, hogy most már mindenkit úgy ítéljen meg, hajlandó-e vele várni? Hisz-e abban, hogy neki van mire várni?

A vasárnap délelőtt kiválóan alkalmas terepszemlére. Tudja, mit keres. Tudja, milyen fotókat készít, mihez, milyen anyagot gyűjt. Egyáltalán nem okoskodik. És mi a csuda erőteljes, ha az ő türelme, várakozása nem az?

A Duna-parton ment, merev, gépies léptekkel, és nézte a rakpart köveit meg ahogy a folyó felszíne jegesen-zsírosan csillog; öt-hat utcakő és vízkép – ennyi elég, ez is csak valami kóválygó, formátlan ötlet, inkább sejtelem miatt. A fényképeit már régen maga hívja elő Kamondyné fürdőszobájában, de a fotózás így is költséges mulatság. Minden felvételt meggondol. A fényképezőgépre egy esztendeig gyűjtött, és lassacskán vette hozzá a kiegészítő felszereléseket, de pár éve még összekuporgatható volt az a pénz, belátható, hogy az ő körülményei között mikorra lesz meg. Meglett, és büszke volt, hogy kivárta.

Tíz óra tájt villamosra szállt, a végállomástól még másik kocsival utazott, ki a városból, kijjebb, koszlott üzemek, privatizálásra váró raktárak, lerobbant lakóházak között keresett alkalmas helyszínt. Jobb vállára akasztotta a nyersbőr táskát és az ujjnyi széles szíjra kapcsolt fényképezőgépet. Hasonló útjain előfordult már, hogy elkergették, ráförmedtek, hadonásztak, hogy elveszik a gépét, suhancok közeledtek hozzá fenyegetően, s ő mindig szó nélkül eliszkolt; barmok. És a futás után megnyugodva azt mondta, utál minden erőszakoskodást. Most két kisfiú szegődött a nyomába, meg-megálltak mögötte, nézték, ahogy leguggol, ahogy megkeresi a legjobb szöget, figyelték a masina pici kattanását, csak úgy csinálod?, nem, nem csak úgy, ez a munkám, újságba csinálod?, nem, filmhez, mozihoz, ez még az előkészülethez kell, bizony, így kell, tudjátok, filmrendező vagyok; és mosolyogva bólintott is.

remegjen a testük

Visszafelé a villamoskocsiban csak egy idős házaspár utazott, kókadt fejjel, szó nélkül ültek, hagyták, hogy a szerelvény mozgására rázkódjon, remegjen a testük. Hasonlítottak egymásra. Most már hazamegy. Kamondyné várhatóan zöldséglevessel és vékonyra klopfolt, sok hagymával párolt, kicsi hússzeletekkel kínálja. Meg krumplipürével. Azt mondja, így kiadós. Ő kivörösödött kezét dörzsöli, fújja, az illatokat dicséri, elégedettsége felvillanyozza az öregasszonyt is; de jó frissességet hozott. Így szokták.

Már újra a Duna-parton volt, amikor észrevette, hogy nincs a szíjon a gép. A két csat idétlenül fityegett, az üres szíjat a válltáska megtartotta, a kabátjához préselte – mióta? A gyomrához kapott, ordítva meggörnyedt. Hosszú, szőke hajú lány nézte őt, mintha eldönthetetlen volna, csakugyan fáj-e neki.

kép | vecteezy.com