ÜZENET T. A.-NAK, EGY OROSZORSZÁGI ELMEGYÓGYINTÉZETBE
2000 június
– ahol ötvenhárom esztendeje él. Illendő volna egyszer, az év egy bizonyos napján minden magyar újságban és folyóiratban üresen hagyni egy oldalt, megemlékezésül önről és mindazokról, akik az 1900 és 2000 között lezajlott sajnálatos események következtében úgy élték le az életüket, hogy nem éltek. Csak félő, hogy úgy járnánk ezzel is, mint a történelmi jóvátétel valamennyi kísérletével: a jogosultak körének megállapítása megoldhatatlan nehézségekbe ütközne. Újabb és újabb áldozatok jelentkeznének, bizonygatva, hogy nekik sem volt életük. Hogy ami volt, az nem élet. Hogy ellopták az életüket, és valaki más élte le helyettük. Hogy valaki másnak az életét élték, tessék, ezennel visszaszolgáltatják, nem kell, de alkotmányos alapjogaikra hivatkozva kérik, követelik az igazit, hová tették az ő életüket? S ha más végképp nincs arra mód, hogy jogos kívánságukat teljesítsék, kérnének ők is egy üres oldalt. Addig-addig, míg az újságokban nem maradna más, csupa üres lap, egy fontos és sürgős közérdekű közlemény: az országos gyász mindent betöltő fehérsége, téli temető.
fegyelmezetten
Ötvenkét éves vagyok. Valószínűtlen véletlenek különös egybeesése folytán szüleim túlélték a háborút és az elpusztításuk érdekében foganatosított célszerű és fegyelmezetten végrehajtott intézkedéseket. Terven felüli élet az enyém, nem is éreztem soha a magaménak egészen. Vártam, előkerül majd egyszer a jogos tulajdonosa, de hát annyi volt körülöttem a gazdátlan élet, kinek kellett volna pont az enyém? Csak úgy nőttünk fel valahogyan, ez a háborúk utáni nemzedék, a nekünk kiutalt ideiglenesben, feltételesen, hogyha a félreértés mégis kiderülne, mi majd csöndben lelépünk, addig lesz, ami lesz.
Most hát előkerült, Tamás András. Értem a motyogását, hogyne érteném. Az ön életéből éppen annyi hiányzik, amennyi nekem jutott. Gyanús egybeesés, ez tagadhatatlan. Nem ellenkeznék, de már nem lehet visszacsinálni. Ön ott, mi itt, „eltőtt” valahogyan.
Nem azt mondom, hogy gondoltunk magára, mert akkor hazudnék. De valahogy benne volt a levegőben, mióta csak az eszemet tudom. Egy szorongató, homályos érzés. Szinte fellélegeztünk, amikor a képernyőn felbukkant. Mint amikor egy sötét titok, amit mindenki sejt, kipattan. Hogy nem indultunk, Julianus barátként, az ottmaradtak keresésére. Az apák után, akiket felkötöttek, mire a gyerekük megszületett, A testvérekért, akik a gázkamrákban maradtak, tudja, néhányan azért lettek közülünk, hogy legyen helyettük valaki mégis. Most itt áll előttünk, mint álmainkban szokott.
Elvágva emlékezetétől, alakulatától, akikhez készült hazatérni, vajon hány éven át és miféle táborokban számlálgatta az eltelt és még hátralévő napokat? Miben reménykedett, mielőtt – büntetésből? kegyelemképpen? – a fájdalom vagy a kényszer-pszichiátriai kezelés megfosztotta egyéni emlékezetétől? Önből ugyan nem csikarnak ki többé vallomást. Nincs története, amit megoszthatna velünk. Nincs, mert hallgatása maga a teljes igazság: a tökéletesen eltiport élet jeltelen.
Ha a bürokratikus akadályok elhárulna, majd hazatérhet. Vagy mi térünk meg önhöz, mindegy végtére is. A lényeg az, hogy együtt vagyunk: amnéziás kiegyezéseink örökös jelen idejében.