LEVÉL

Találkozott egyszer a tücsök a hangyával. Boldogan újságolta, hogy itt a nyár. Tudom, mondta gondterhelten a hangya, de most nem érek rá, ne haragudj, ilyenkor kell nekünk, hangyáknak ide-oda cipelnünk a jövő nemzedékek kis fehér tojásait, gyűjtögetni a télire valót, meg ilyesmi, na szervusz. De a tücsök csak ciripelt tovább, a nap sugarairól, a virágok illatáról, persze, neki volt igaza. A hangya meg rohangászott, rossz volt nézni. Na jól van, búcsúzott a tücsök, Párizsban kék az ég, megyek, megnézem, mennyire kék. Eridj csak, mondta a hangya gépiesen, és közben a dolgára gondolt. Aztán hirtelen rámeredt a távozni készülő tücsökre. Mit mondtál, hová mész? Párizsba, dalolta a dalos rovar. Vagy úgy, bólintott a hangya, jó utat. De ha véletlenül találkoznál ott egy La Fontaine nevű úrral, ugyan kérlek, mondd meg neki, hogy a keserves jó stb. stb.

hogy kerülök én ide

Hát ez van, kedves Béla^[1], és ha még egyszer leközéletiemberezel, én bizony nem támasztom veled többé a pultot a Vakegérben, ki is néznének onnan a törzsvendégek, egy ilyen közéletit. A fuldoklásomat meg ne keverjük bele, az teljes mértékben magánéleti, sőt, fiziológiai, ha nem tudnád. Sőt, a közéletem is magánéleti, mert zsigerből jön, a küldetéstudatalattimból, jó, legyen hát szenvedélybetegség. Annyi bizonyos, nincs nálam rendben valami. A minap gondoltam erre. Másztam felfelé egy teherautó platójára, a parlament előtt, a feleségem riadtan nézte, hogy mit művelek. Beszédet kellett mondanom, maroknyi elkeseredett környezetvédő élt éppen a gyülekezési jogával (amivel én olyan rútul visszaéltem a Roosevelt téren, most tiltják le az árát a fizetésemből, jogerősen), nekem sehogy se akarózott odamenni, úristen, hogy kerülök én ide, ez járt a fejemben a teherautó tetején, képtelen voltam belekezdeni a mondókámba, csak toporogtam. Néztem, ki ez az ipse, mi baja ennek, hogy itt ágál már megint. Végül győzött a kötelességérzet, szépen elhúztam, ahogy várták tőlem, a Fortinbras-Polonius koalíció nótáját, ugye, ezt se hittük volna tíz évvel ezelőtt? Hogy ezekből a helyes gyerekekből is mi lett. Már akkor megírtam a Magyar Narancsban (abból is csak a nyegleség maradt), ahol egy Torgyán József politikusnak számít, ott a politika egyáltalán nem számít. Ó, az én próféta lelkem. Aztán mégis politizálok, igaz? Nem azért mondom, de egykori cikkemből a Fortinbras-metaforát épp most lopta ki Lengyel Laci, Fortinbras királysága, hirdetik új könyvét az újságárusoknál, ahol a Liget például nem kapható, nem mintha olyan nagyon keresnék. Ligetvári Ferencért tüntettünk éppen, ott az Agyrém-téren (Petri). Mire a faültetős beszéde megjelent a Ligetben, őt már elfűrészelték. Nem is maradhat sokáig környezetvédelmi miniszter Magyarországon, aki olyasmit le tud írni, ami a Ligetben közölhető. (Radó Dezső hozta a kéziratot, aznap történetesen ő volt a másik szónokunk. A hallgatóság soraiban is lézengett néhány Liget-szerző, az ifjabbak közül. Prágában meg már a tanítványaimat verik a rendőrök, lassan felnő az új nemzedék.)

Én pedig magánírni szeretnék végre, és fogok is, meglátod, csak mindig elfog a magánundor, meg a magánkétségbeesés, és akkor magánpolitizálni kezdek. Vagy kirándulni mennék, viszket nagyon a talpam, de ahol tavaly jártam, meg tavalyelőtt, Zemplénben meg Gyimesben, vágják ám tarra az erdőt. Egy esszéregény jár a fejemben, meg is ígértem tizenkilencedik századi barátaimnak, hogy megírom őket, de itt a január, kezdődik a huszonegyedik század, és ami azt illeti, elég rettenetesnek ígérkezik.

1. A levél Horgas Bélának szól – a Vakegér H. B. egyik kötetcíme és egyben ironikus publicisztikáinak „helyszíne”. ↑