JOBB KINN, MINT BENN
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
CSUKÁS ISTVÁN: A MÚZSA NOSZOGAT
A Múzsa noszogat, R. P. szájával szól:
„Miért hagytad abba a versírást?”
A Rádió egyik stúdiójában állunk, kétfelől
a zongorára dőlve, berezonál tőlünk
a közömbös hangszer, rutinosan, ahogy
egy jó márkához illik. Rezdülök én is,
csikorogva, először a fogamban az ideg,
azután a fejbőröm, hömbölyögve szűkül
a gyomrom, sziszegve leereszt a tüdőm,
a szívem bokszkesztyű, behúz egy jó nagyot,
bordámban a csontok összekoccannak pengve,
két vesém egymást fényképezi, két japán,
lesből, a májam síkosan menekül, beleim
rátekeredve fojtogatják, a csigolyák görcsösen
markolják a gerincvelőt, két golyóm
összebújik vacogva, térdem aludttejjé válva
megroggyan. Oké, Múzsa! Kezdődhet a dal!
Mesterfogásokat tanítok, mint a bűvész, aki bízik benne, hogy a trükkök kiismerhetetlen kombinatorikájának jóvoltából így is elkápráztathat bárkit.
Zsigeri dolgokról beszélünk. A líra közelebb áll az emésztés, a gravitáció kérlelhetetlen törvényeihez, mint a barkácsremekekhez.
Jobb kinn, mint benn! Egyszerű impulzus ez. Más kérdés, hogy ami végül kikerekedik, mennyire hatásos vagy művészi, mennyire indít el zsigeri folyamatokat az olvasóban.
Hoznék ízlésesebb hasonlatot? Mindez nem etikett kérdése.
Logorrhea, közléskényszer, hadova, éltető csacsogás. Visszaható érvénnyel: magamat is csak e szópatakban vagyok képes elcsípni. Az élet elmozdul, elmászik. Az összes ovis csoportképen túrja az orrát valaki. Ha húszfős társaságot fotózunk, valaki arca mindig vállalhatatlan.
Hogyan is készülhetne akkor egy mozgó, töprengő sejthalmazról két egyforma kép?
Itt lakozik a vers zsigeri volta. Indul, feltolul, képződik. Tektonikusan. És rögzít valamit, ami amúgy rögzíthetetlen.