GOMOLYGÓ HIDAK

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Aki mondani akar valamit: akár a köznapi mondanivalót, akár a költészetben nagy és lényeges dolgot, az tudja és érzi, vagy legalábbis tudnia és éreznie kellene, hogy akihez szól: egészen más valaki, hogy a szavai hatalmas, áthidalhatatlan űrt hidalnak át, hogy a kimondás és megértés a világ két vége. Az ember szemben áll a világgal, és benne él a világban: az egyén egysége és a világ végtelen sokfélesége között ott tátong az áthidalhatatlan szakadék. És mégis mi egyéb az ember szellemi élete, mint hídnak az építése e fölött a szakadék fölött, a szörnyű végletes ellentét kiegyenlítése, az állásfoglalás az egészen mással szemben, a megismerkedés az egészen idegennel?”
Honti János: A mese világa, 1937.

Mióta olvastam Hontiról, a „meséket ajándékozó, kajla, dadogós, imbolygó angyal-látogató”-ról^[1], máshogy esnek a szavak. Az élet értelmét kutatók, ehhez mit szóltok: hídépítés? Igen, lenyűgöző, hogy két, szükségszerűen másképp huzalozott ember – még ha a végsőkig hasonlítanak is – tud úgy eszmét cserélni, hogy valami ténylegesen átmenjen a túloldalra. Kinyilatkoztatni nem elég, a mondatok kapcsolódást keresve úsznak körbe, töltögetik a két entitás között húzódó végtelen űrt. „Áthidalhatatlan”, mégis történik valami. Milyen magától értetődően nyugtázza Honti ennek a monumentalitását. Hogy amikor megpróbálok valamit átadni – mint egy színültig teli bögrét, kilögybölés nélkül, a legkisebb veszteséggel –, a lehetetlent kísérlem meg. Mégis odanyújtom a gondolatot, mert ott az állandó, elemi igény: a személyes világtapasztalásból kihámozni és megosztani az elbeszélhetőt.

ott kotyog a beszéd

Nem azért, hogy ki legyen mondva, papírra legyen vetve: nevezhetem művészetnek vagy kommunikációnak, akár hablatyolásnak is, de öncélúnak semmiképp. Nem mindegy, fülel-e valaki a túloldalon, sikerül-e érintkeznem azzal, aki és ami nem én vagyok. A közvetítés szándékában meglazul az egyén-világ ellentét, az elszigeteltség és a teljes megértés végletei között ott kotyog a beszéd, a beérkező üzenetek pontatlansága, az önmagunkon túl megismerésének lehetősége. Beszélünk és hallgatunk. A duruzsoló hangzavarban egyik nekifutás sem felesleges, a különféle valóságok egymásra rétegződéséből születnek a kapcsolódás átjárói, gomolygó, formát kereső hidak a szakadékok felett.

Aki saját tükörképének tekinti megszólítottját, már a gondolat megfogalmazásakor elbukik. Még ha egyirányúnak tűnik is a kommunikáció, muszáj tudomást venni az autonóm Másikról, arról, hogy ő „egészen más valaki”. De megtalálni a megfelelő szavakat… mit jelent ez egyáltalán? Leírni nem, csak felismerni tudom, ott, a pillanatban, az arc hirtelen átrendeződésében, ahogy a vonások hálásan igazodnak a váratlan kapcsolódásélményhez. A világ két vége, a kimondás és a megértés hirtelen összeér, szívdobbanásnyi szünet, és a távolság visszaékelődik. Megint a szemközti szirt felé hahózunk. Nem baj, zajlik a hídépítés: „mégis mi egyéb az ember szellemi élete”?

1. Levendel Júlia: Földön futó füst (1999). Budapest, Liget ↑
   kép | vecteezy.com