A TÖRTÉNET NYOMÁBAN
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
„Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban ’szövegeket’,
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettek a valóságra
(elnézést az obszcén kifejezésért),
redukálódtunk hát mondatokra,
de ez sem megoldás: értelmük van.
Elszigetelt szavak? Ez sem jó.
Lehetséges kontextusokat implikálnak.
Főcsapásirány: betűk; végül az
üres papír.
Amivel kitörölhetjük a seggünk:
/Petri György: A minimum művészetétől a művészet minimumáig. A posztmodernről/
Petri ezt 1999-ben, betegen, a halála előtt egy évvel írta: a posztmodern irodalom kritikája meglehetősen szókimondó csattanóval. Elég sommás a költő ítélete, de most nem akarom latolgatni, jogos-e vagy sem – egyébként sem vagyok esztéta vagy művészetfilozófus. Amit szóvá tesz: a történet feloldódása egy dekonstrukciós folyamatban, amely a mondatok és szavak eltűnésén át végül az üres papírlapig jut. Szóval: hogy is állunk manapság a történetekkel, miért fontosak a történetek?
új konstelláció
A posztmodern eredetileg az irodalomból indult, ám hamarosan egy korszakot címkéztek vele. A világ mint szöveg – egyik központi gondolata volt a posztmodern történetfilozófiáknak. Megállapították, hogy a posztmodern állapot – nagy viták zajlottak arról, hogy rombolóan hat-e a modernitásra, vagy csupán új konstelláció azon belül – magával hozta a különböző e világi üdvözülést ígérő univerzális megváltásideológiák és az őket hordozó nagy elbeszélések felbomlását és hitelvesztését. Na de mi van akkor – ez Petri kérdése is –, ha nem csupán a nagy elbeszéléseknek, hanem általában az elbeszélésnek, a történetnek, a narratívának van vége?
Kezdjük messzebbről! Hannah Arendt – 1958-ban kiadott könyvében, Az emberi állapotban – pesszimista prognózist fogalmaz meg a beszéd, a szavak és az azokból összerakott történetek sorsát illetően. Az újkor elején fölemelkedő modern tudomány – amely kétségkívül a modernitás egyik legsajátabb vívmánya; e nélkül nem lenne az, ami – lényegi sajátossága, hogy a valóságot matematikai szimbólumokkal írja le, hosszú távú következményként meggyengíti az emberi beszéd értelemadó képességébe vetett hitet; a szavakkal elmondott történetek nem írják le hitelesen a világot. Ám – így Arendt – ezek a történetek azért kellenek, hogy értelemmel ruházzák föl a tudomány által pusztán csak leírt világot: az ember otthonává tegyék azt.
Hogyan állunk manapság a történetekkel? Petri majd 30 éve írott verse szerint rosszul. Mi történt azóta? A legfontosabb talán, hogy átalakult, amit valóság névvel illet az ember; ez az emberiség előző korszakaiban az érzékszerveink számára feltárulkozó, tapintható, szagolható és látható valóságot jelentette. Ma ellenben ott van a virtuális – ez a szó eredetileg a nem létezőt jelentette – valóság, amely az érzékszervekkel megtapasztalható valósággal – ebbe az ember születésekor belevettetik – olyan sajátos, hibrid entitássá olvad össze, amelyben egyre inkább a digitális valóságé a primátus.
ömlenek a történetek
Hogy miképpen jutunk el A pontból B pontba, a GPS mondja meg; túrázás közben már jó ideje megszokott látvány a helyes utat az okos telefon képernyőjén fürkésző turista. Mi a helyzet ebben az új világban az otthont teremtő történetekkel? Nagy és vitatott kérdés, hogy szép új világ-e, s ha igen, vajon abban az értelemben, ahogy Aldous Huxley könyve leírja, vagy inkább ahogyan Miranda beszél róla Shakespeare A viharjában. Az ún. közösségi oldalak – Facebook, Twitter, Instagram és a többi – telis-tele vannak történetekkel. Amikor belépek a Facebook fiókomba, a nyitó oldal arra biztat, hogy mondjam el a saját történetemet; aztán ömlenek a történetek, amelyeket az algoritmus kifejezetten az én becses személyem számára tálal föl – az előző kereséseimből kiindulva.
Vajon olyan történetek, narratívák, ezek, amelyek – ahogy Hannah Arendt vélte – értelemmel ruházzák fel a világot, megszövik az emberek közötti kapcsolati hálót; vajon megteremtik közös otthonunkat? Kétséges. Inkább számos kis privát világ – a sokszor emlegetett virtuális buborékok sokasága – létezik egymás mellett. Mindegyik közepén ott csücsül a mohón elismerésre – minél több lájkra – vágyó virtuális ego. Kérdés, van-e olyan közös történet, amely ezeknek az egóknak otthona lehet. Nemigen. Elszomorító a kommentek stílusa, ahogy alig cizellált, gyakran eldurvuló anyázásra váltanak. A legmegdöbbentőbb, hogy olyan emberek is képtelenek racionálisan vitatkozni, akikről egyébként – a valós világ terein szerzett személyes tapasztalat alapján – bizton állítható, hogy fölöttébb értelmesek.
Mert az én-középpontú mikro-történetek nem állnak össze valami nagy és közös elbeszéléssé. A közösség, a közösségi identitás iránti sóvárgás persze, nem halt ki: bizonyítja ezt a virtuális törzsek sokasága, mindegyik külön bejáratú saját mikro-narratívával. Ám ezek – ellentétben Michel Maffesoli nyolcvanas évekbeli optimista jóslatával, hogy a posztmodern törzsek majd a dionüszoszi életöröm jegyében a legnagyobb békességben lesznek egymással – úgyszólván állandóan hadiállapotban vannak; szinte folyamatos digitális polgárháború zajlik. Nagy a keletje a digitális térben burjánzó összeesküvés-elméleteknek. Ezek ugyanis kettős haszonnal is kecsegtetnek: megteremtik a törzsi otthon akolmelegét és rámutatnak az ellenségre is, aki a világban uralkodó káoszból hasznot húz, s akinek a megsemmisítésével beköszönt majd az e világi paradicsom.
Nyilván nem tehető felelőssé kizárólag a digitális technológia: ez inkább katalizátorként működik, mintsem első okként; ám az kétségtelen, hogy rendkívüli módon felerősítette a már megjelenése előtt létező gazdasági-társadalmi és politikai folyamatokat. Újabban a technológia valóban fő társadalomszervező erő. A nagy közös történet kialakulása nem mutatkozik. Egyelőre a Petri által leírt állapotban vagyunk, azzal a különbséggel, hogy nem üres papírlappal van dolgunk, hanem az információs özönvíz hullámverésében sodródunk irányt vesztetten és fuldokolva.