SHAKESPEARE-KÉPEK

A történelem Globusán a felfelé vezető út vérfoltos csigalépcső. Fokain Richárd bicegve, lábát húzva lépked, mégis mindenki más előtt jár néhány lépéssel. „De én, aki nem játszani születtem… Ki torzult, félig-kész, s idő előtt // Küldettem el e lélegző világba, // Bénán s idétlenül, hogy a kutyák // Megugatnak, ha bicegek előttük… Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Úgy tűnik, Richárd érti legjobban az idők szavát. Bár hátát szörnyű bűnök púpja nyomja, kihasznál minden, amit lehet: senki sem erkölcsösebb, de mindenki gyengébb nála; környezete retteg a kiszámíthatatlan fordulatoktól, hát Richárd maga lesz a jól számító kiszámíthatatlanság; a nők átkozottul fanatikusak és képmutatók, ezért nőt szerezni épp királyi apósuk koporsója mellett lehet: „Kértek már asszonyt ilyen hangulatban? // Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban? // Én nyertem, de nem tartom meg sokáig”. A fiatal hercegek annyira ártatlanok, hogy gyerekjáték a Towerben meggyilkoltatni őket; a londoni nép agyát annyiszor lúgozta ki a történelem, hogy mindent elhisz, még azt is, hogy Richárd megtért és mindenki javán buzgólkodó, jó keresztény lett belőle.

spirálisan csavarodó lépcső

Ám a vér nemcsak a bennfenteseknek, a lépcsőn felfelé igyekvőknek valóság. Kiütközik a spirálisan csavarodó lépcső körfalán is: közszemlére kerül. És nem csupán a lépcső csavarodik magába. Richárd annyi embert ölt meg, annyit száműzött, és annyi menekül előle, hogy egyedül marad a trónon. Mivel nagy formátumú, nagystílű bűnöző – mint később Claudius vagy Macbeth –, szembe mer nézni és szállni utolsó és immár egyetlen ellenségével: önmagával. Richárd szereti Richárdot, de Richárd retteg a Richárdot egyre jobban bekebelező szörnyeteg-Richárdtól. „Magamtól félek? Nincs itt senki más. // Én én vagyok, Richárd Richárd barátja. // Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.” Richárdot nem Richmond, a későbbi Tudor Henrik, Erzsébet királynő nagyapja győzi le a bosworthfieldi csatamezőn, hanem maga Richárd, még mielőtt az első csatakiáltás elhangzana. A belátás: megrendítő és nyereség, de már késő. A lépcsőt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz lóra cserélni. A gonosz meglakolt. de a temetkezési vállalkozó, a hagyományosan fekete-fehér „jóember” Richmond aligha kárpótolhat egy ennyire sokoldalú, ennyire a – sötét – szíve közepéből játszó, ennyire színes, ennyire kivételes színész abgangjáért.

MACBETH

„Miféle földalatti harc, // s vajjon miféle vér ez, // mitől szememnek szöglete // ma hajnal óta véres?” Macbethnek egyszerre kell föld feletti és föld alatti harcot vívnia – neki ettől véres okos, gyönyörű, barna szemének szöglete. A föld feletti harc nem nehéz: ő – még Banquo előtt is – Skócia legjobb katonája, aki „párolgó húsban fürdik” a „segélyhadakkal” érkező „rebelliseket” öldökölve. A föld alatti, majd az eget ostromló harc (az „égbolt”, mely „csak seprővel kérkedik”) tele van nem várt lényekkel: három vészbanyával, „trombitanyelvű angyalokkal”, „viharon vágtató // Csupasz gyermekekkel”, „levegő hátán utazó égi kerubokkal”, „részeg reménnyel”, „lelki tőrrel”, „óraüvöltő tarkassal”, mely a „csontváz // Halál őre”, „az éj néma iszonyatával”, az „agyban nyüzsgő skorpiókkal”, „torzonborz orosz medvével”, „páncélos orrszarvúval”, „perzsa tigrissel”, Banquo „szörnyű árnyával”, sőt, „kialudt szemével”, melyről Macbeth hasztalan hiszi, hogy azt Banquo „hiába meregeti rá”, És legfőképpen ott a vér; az ő kezén, és felesége kezén: Duncan, rokona, királya vére, akit álmában gyilkolt meg, és vele saját álmát, öntudatlanságát is megölte. „De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?” Macbeth – Hamlettel pontos ellentétben – a tettek embere lenne, nem a töprengésé, a kételyé, de mégis világegyetemet rengető költői képekben kell gondolkodnia. Csak így értheti meg, mit jelent, ha valakinek már a szemöldökéből kinő, már a homlokát szorítja abroncsként a vérrel bemázolt korona. Csak így értheti meg, hogy neki nem a pillanat teljessége adatott, hogy abban próbálja újra és újra megragadni az emberi létet. Macbethnek az sikerül, ami Claudiusnak nem: Macbeth már eleve a nem-lét felől érkezik, és épp hogy megállítani nem képes a pillanatot: ő is önmagával találja magát szemben, mint Ill. Richárd, de neki a vészbanyák jövendölésében jövővé váló, rejtett múltjával, titkon dédelgetett, gyilkos reményeivel, és a múlttá váló, prófétált jövővel kell újra meg újra farkasszemet néznie. Rettenetes dolog a nemlét iszonyatával szemtől szemben állni, de a tett – a színpadi is – olyan, amit „nem lehet visszacsinálni”: „de ettől a perctől // Semmi értelme nincs a földi létnek”; „két nyelvet beszélt a hazug pokol”, „Holnap és holnap és holnap: tipegve // Vánszorog létünk a kimért idő // Végső szótagjáig… Az élet csak egy tűnő árny, csak egy // Szegény ripacs… egy félkegyelmű // Meséje, zengő tombolás, de semmi // Értelme nincs.” A többi: néma csend, illetve zajos ünneplése egy olyan ember halálának, aki régen meghalt már, s akinek megadatott, hogy lássa, hogyan semmizik a Semmi. A föld fölött éppúgy, mind a föld alatt.

LEAR KIRÁLY

Éjsötétbe vesznek az égnek álló, szalmafonadék ősz hajszálak, lobognak, mint a tűz lángjai. Nem a felsejlő korona fogja őket össze, hanem ők karolják szeszélyes összevisszaságban a koronát, messze túlnőve rajta. „Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek // Kengyelfutói a tölgyhasgató // Mennykőnek, hamvasszátok el // Ez ősz fejet!”. A koronának csupán három csúcsa látszik: három leány, Goneril. Regan, Cordelia. Az első két csúcs állva marad. „Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj! … És mégis szolga lelkű udvaroncnak // Kell, hogy nevezzelek, kik elfajult // Két lányaimmal frigyesülve, ádáz // Hadat viseltek egy fej ellen, amely // Agg és fehér, mint ez”. A harmadik lány majd visszahajol a zilált koponyához, a megbomlott elméhez: „Ne lettél volna atyjuk, akkor is // Irgalmazhattak volna hóhajadnak”. De ekkor már túl késő. A békülés, a „gonoszok” bűnhődése mit sem változtat azon, hogy Lear már a kezdet kezdetén megölte a szeretetet, amikor a hízelkedő szavaknak inkább hitt, mint a néma, semmit sem mondó, őszinte szívnek, Cordeliának. A békülés, a bűnhődés a Lear királyban – a lehető legkegyetlenebb módon – még a koronán belülre esik: a közszférában van, a politika birodalmában, az ország felosztásában. Ami talán a legelviselhetetlenebb: a koronán, az emberi lehetőségek körén belül marad az emberi nyelv is; az, ami még kifejezhető, megjeleníthető, felfogható. A lobogó ősz hajtincsek a vihar világa, az őrületé, a „nagy isteneke”, akik „ily rémületes // Dörömbölést tesznek fejünk fölött”. Mint a ruha, a „toldalékok”, úgy hullik le Learről minden – hatalom, gőg, korlátoltság, elbizakodottság, lelki vakság –, hogy maradjon pőrén az Ember, és legyen az, akinek mindig is lennie kellett volna: „ízről ízre király”, aki látja, hogy „a kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van”. „Rongyokon // Keresztüllátszik a kis vétek is, // Prémes bekecs s palást mindent befed.” Már nemcsak a gyermeki hálátlanságról van szó, hanem arról is, mennyire hálátlan szerep embernek lenni „a bolondok // E roppant színpadán.”

éjsötét világ

De ennek belátása sem elég. Cordelia megbocsátása, szeretete sem elég. Lear gyógyulása sem elég. Ebben a tragédiában kérlelhetetlenül és meg nem alkuvóan minden láng – a szereteté, a hűségé, a kitartásé, az őrületé, a fohászkodásé, a könyörgésé, a szanaszét repülő ősz tincseké – a Semmi éjsötét világába vész. Az emberi bűnös létállapot erősebbnek bizonyul minden másnál. És nincs más menekvésünk, mint ezt mégis megjeleníteni, ezt mégis leírni, ezt mégis megrajzolni. Hátha mégis van értelme.

HAMLET

A gyönyörű ívelésű száj mintha véres szögesdrót széthulló darabjai mögött tűnne fel. A fej félrebillen – gondolkodást sejtet. Közvetlenül a megszólalás előtti pillanat: „lenni vagy nem lenni…” A hang hol töprengőn bús lesz, hol elsöprően szenvedélyes, halálosan komoly és metszően ironikus, de a szavak mindenütt karcolt-horzsolt, eleinte alig látható sebeket ejtenek, amelyek azután átvérzik a fehér felszínt és vérmérgezést okoznak. A Hamletben mindenki különböző mértékben van, illetve nincs. Van, aki már réges-rég halott: Yorick, az udvari bolond, akinek még a koponyájával is csak a darab vége felé hajigálóznak a sírásók. És van, aki a legjobban, a legduhajabban él: Claudius. Gertrud szívesen követné új férjét, de rákapaszkodik fia, ifjabb Hamlet. Idősebb Hamlet, a Szellem az első, aki egyszerre van és nincs. „Mérthogy a sír, melybe csöndesen // Láttunk betéve, megnyitá nehéz // Márvány inyét, hogy így kivessen újra? // Szólj, mit jelent az…” – kérdezi Hamlet apja Szellemét. Polonius és Laertes, Rosencrantz és Guildenstern igazi földi létezők; ők csak e világi ügyekben tudnak eligazodni, csapdát állítani, hallgatózni, kémkedni, herceget faggatni, karddal hadonászni, bosszút esküdni. Még Horatio is két lábbal áll a földön, mikor Hamletet megértéssel, de nem értéssel hallgatja. Ophelia, a riadt gyermek mintha mindig a „siró folyam” tetején lebegne, s „ruhája”, hű szerelme Hamlet iránt, „szétterülve // Mint hableányt” tartja fenn „egy korig”, de aztán „rendkívűl zavart” állapotában arról üzen, mit jelent nem lenni: „alaktalan // Fordúlatokkal sejtelmekre készti // A hallgatókat, hogy hozzávetőleg // Ön eszméikhez toldják a szavat”: mint az egész darab. És a darab a darabban, az Egérfogó is úgy van, mint minden színház: van, mint a méreg, amit a gyilkosság újrajátszásával most Hamlet önt Claudius fülébe, és nincs, mert ha a sétáló árnyak eltűntek a színpadról, már csak a nézők szívében élhetnek tovább. Claudiust azonban csak megsuhintja a „nem lenni”: „ó, lépen ragadt // Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!”.

megáll a cselekmény

Hamlet mindezt saját tükreként látja, kutatja. A közvetlen történetben, amelybe belezuhant, meg kell győződnie, Claudius gyilkos-e. De nem ez az ő igazi története, itt épp a túl sok bizonyíték nyomasztja. Itt nem hosszabb-rövidebb ideje van: itt a pillanat az övé, amikor megáll a cselekmény, és monológot mond. Hamlet valódi története tizenkét monológ: „Látszik-ot nem ismerek”; „Ó hogy nem olvad, nem hígul s enyész // Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!”; „Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?”; „S mily remekmű az ember!”, „Ó, mily gazember s pór rab vagyok én”: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”; „Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted”; „Most van az éjnek rémjáró szaka”; „Most megtehetném, top! imádkozik”; „Hogy vádol engem minden alkalom”; „Hadd lám. Haj, szegény Yorick!”. „Halott vagyok, Horatio”. A tizenkét pillanat azt kérdezi: mi az emberi létezés. S még inkább a megszólalás előtti pillanat, az ígéret, amikor már hadirendbe álltak a mondatok, és majd érzékelhető formára jut a Minden – de mihelyt hangot, szót ölt, már nincs. Hiszen egyetlen szó – még a „lenni” sem – tudja kimondani AZT. Mert a lenni értelmezhetetlen – nincs – a nem lenni nélkül, de ki tud egy kicsit lenni, majd nem lenni, hogy ezeket egymásba megmártsa, s így mondja el?

Azt. Itt. Lenni. Nem lenni. Vagy.

Láng Anna plakát-terveihez írta Kállay Géza a rövid drámaelemzéseket – a Liget 2012 januári számában a művész további 14 Shakespeare-plakátja látható.