LÁSZLÓFFY ALADÁR VERSÉRŐL

BÉNA IKAROSZ

Nem vitaminhiány ez, nem a restség,
még hálistennek nem is az öregség,
de néha-néha tuskóból a vállam
és alig-alig moccan ólom lábam.
Most biztos már, hogy nem fogok repülni,
de lassacskán se járkálni, se ülni.
Ilyenformán az se lehet már messze,
hogy szemgolyóm a látványt ne keresse.
Előbb-utóbb leterít, mint az álom,
e minden másra szóló bénaságom.
Egyetlen dolgom marad: szívdobogva
hasonlítani a hulló Ikaroszra.

Ikarosz az elbizakodottság, a gőg, a görög „hübrisz” mitológiai jelképe. De a megigézettség, az ujjongó szárnyalás példája is: a gyönyörű ifjú azért emelkedett egyre közelebb a Naphoz, mert az ragyogásával megigézte; az lett a veszte, ami diadalmas repülését lehetővé tette: a tollakat összetartó viasz, mely megolvadt a Nap melegétől. Ez a párrímes, epigrammatikus vallomás a jól ismert legendára írja a maga „modern” történetét. Először „mai kultúránk” egyik közhelyét („az a baj, hogy kevés vitamint szedsz”) hárítja, azután az emberi élet örök közhelyeit („az a baj, hogy lusta vagy, hogy öregszel”) tagadja, s az okok helyett a léthelyzet, a minden másra szóló bénaság pontos rögzítését választja a test néhány részletének (váll, láb, szemgolyó) és funkciójának (járkálni, ülni, látványt keres) felidézésével. A lassú pusztulást nemcsak azért élhetjük át, mert testünkkel és annak megnyilvánulásaival – a versben hasonlatként szereplő álombeli lét kivételével – állandó, „napi kapcsolatban” vagyunk, hanem mert a vers „szárnyait” finoman ironikus, öreges, körülményeskedő kifejezések húzzák le („olvasztják”): hálistennek, néha-néha, alig-alig, előbb-utóbb, most biztos már, lassacskán, ilyenformán. A folyamat megalázóan tesze-tosza, de feltartóztathatatlan.

Ám ha így van, mi magunk váljunk hasonlattá! Legalább lelkesülten, ujjongva, izgatottan, megigézve, átmelegedve, szívdobogva zuhanjunk, mint a legendás görög ifjú!

A TESTET ÖLT című antológiából

kép | Ismeretlen művész: Ikarosz bukása, 16. század.