KARINTHY FRIGYES VERSÉRŐL
2013 július
„STRUGGLE FOR LIFE”
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint –
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el –
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton –
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
A forma egyszerű és hagyományos, mint egy verés: jambikus lejtésű kilenc, illetve nyolc szótagú sorok váltják egymást; mindig a páros számú sorok – mintha abroncsok volnának – rímelnek, ezért az egybecsengéseknek „csattanó” jellegük van. Ez az „önmegszólító” verstípus jól alkalmazható önszembesítéskor, s hogy a szöveg kettéosztotta a tudatot, jelzik a sűrű gondolatjelek is. A beszélő adottnak veszi: mindenki érti az angol nyelvű címet, amely Charles Darwin Törvényére, Tételére utal; ez Karinthy korában még alkalmas volt a világnézet-rengetésre: az ember nem Isten teremtménye, hanem évmilliók során emelkedett ki az állatvilágból, s csak a legerősebb maradhat fönn. Az első két versszak lakonikus állapot-felmérésébe ezért kerül a hiéna és a varjú, ugyanakkor az irónia (a megszólítás: pajtás, s a szójáték: véreb, veréb) máris távolít; ez a „vers-ség” segít a vereség elviselésében. Ahogy segít az ellenfél kisebbítése (apró vadak) s az értetlenség is, amellyel a beszélő önnön viselkedésén töpreng. De ezek – különösen a gőg és a szemérem – már az ember tulajdonságai, sőt, kiváltságai. A vers végig tudatában marad az ember anyagszerűségének (mint minden testet, az emberét is férgek rágják szét), másrészt a féreg metaforizálódik: az elállatiasodott léttől elforduló undor jelképe lesz, a bestiális erőszak elutasításának metaforája. A végső csattanó nemcsak az evés-féreg „aránypár” megfordítása miatt hatásos. Hatásos és hiteles maga a versbeszéd is, hiszen a számvetés, s végül döntés mögött egy tudatos, gondolkodó-cselekvő ember (pajtás) áll, aki épp e beszéd révén emelkedik az apró vadak fölé: ami igazán emberi, a vers révén (vers „közben”) haladja meg azt, amire a cím utal, a Törvényt és Tételt.