NEMES NAGY ÁGNES VERSÉRŐL
2011 február
A TÓ
Van valahol,
van valahol,
valami valahol él.
Jól hallom én, amint suhog
valami lombos, lassu szél.
Jól hallom én, valami forrás,
egy nagy fa odvából ered,
bukdosnak benne föl-le, föl-le
fekete éger levelek.
Van valahol,
van valahol,
valami lassu tó.
Bukdosnak benne föl-le, föl-le
korsók, millió, millió.
Akár galambok szárnya néhol
csobban az égen – bugyborékol
a korsók szájától a tó.
Jól hallom én, mint egyre másra,
galambok szomjas szárnycsapása,
tíz emelet
magasban az önkívület,
testből szakadt szív csobbanása –
Én itt cserép-esőben ázom.
S mérem a véraláfutáson,
korsónak melyik volna jó.
És drótozom, és drót a drótra,
és hallom én, hogy felcsapódva
csobog, csobog a tó.
Bár a vers tele van határozatlan névmással, és csak sejteni lehet, mi mindenről szól, az első és az utolsó szó egymás mellé téve (van – tó) határozottan állít valamit. Ezt a tavat jobban lehet hallani, mint látni. A jól hallom én ismételgetése biztatás: valami titkos belső világ élet-vize (magzatvize?) csobban és bugyborékol a szövegben – a megérzett állapotot csak ultrahang mutathatná ki. Talán a lelkiállapot-változásokat követi a halmazállapotok váltakozása: valami […] szél; valami forrás; valami […] tó; korsók; csobban az égen; cserép-eső. A légnemű, a cseppfolyós és a szilárd képek keveredéséből lassan kristályosodik ki két központi téma: a galambok szomjas szárnycsapása és a testből szakadt szív csobbanása. Apollinaire ír a megsebzett galambról és a szökőkútról (mintha a föl-le bukdosás az írásképben Nemes Nagy Ágnesnél is megjelenne), de a korsó-merítés motívumával a bűnhődő Danaidák mítosza is társítható. Valami ősi bűnt rejteget a tó mélye? Valami bűntudatra utal a kényszeres merítgetés? A bibliai párhuzam szerint a galamb lehet a lélek – a korsó pedig mint cserépedény a test, a teremtett ember. Miféle fazekas drótozhatja össze a cserépesőben aláhulló szív-törmeléket? Pál apostol rómaiakhoz írt levelében olvassuk: „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ‘Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (9:20–21) Úgy érzem, a valami, ami valahol él a versben, egyszerre vonatkoztatható egy formálódó emberre, egy fazekaskorongon formálódó korsóra és egy formálódó versszövegre. Az alkotó – a művész – szívszakadva méri ki az arányokat és a véraláfutás mintájára drótozza össze az elemeket, miközben felcsapódva csobog az elengedhetetlen lételem: a víz.