ÖT MÉTER
– Leugrom, ha megígéred, hogy sohasem sírsz többet.
A fecskenadrágos férfi elhadart szavai válasz nélkül lebegtek a háromszor nyolcméteres víztükör felett. Az olaszok lassan elszivárogtak a medencétől. Közeledett a napnyugta, a kemping ilyenkor vacsorához készülődött, a kihajtható lábú, billegős asztalkák megteltek cikkekre vágott paradicsommal, konzerv májkrémmel és az este első sörösdobozaival. Ételszag keveredett cigarettafüsttel és a tenger felől érkező sós levegővel.
Meleg volt még, de nyomába sem ért a délutáni forróságnak, a gyerek fázósan kulcsolta össze karját a mellkasa előtt. A medence szélén ült fehér fürdőbugyiban, lába a vízben. Nem tudta, mit mondjon.
– Hallod? Leugrom, jó? De akkor nem sírhatsz soha többet! – ismételte izgatottan a férfi.
A fehér fürdőbugyisnak a délutáni homokvár jutott eszébe a partról, és hogy apjáéknak azt mondta, azért sír. Lábbal megsemmisítette valaki, szétrúgta, amíg ő a vízben volt a gumimatraccal. A bűnös meztelen talp nyoma ott maradt a nedves homokban. Sokkal egyszerűbb volt így, mint elmagyarázni, hogy a formátlanná tiport homokkupac fölött tudta végre kiereszteni a sírást, ami dagadozott és gyűlt a gyomrában a képtelenül drága vaníliás jégkrémekkel együtt az egész átkozott trieszti nyaralás alatt. Mire a sírás kitört, a combja belső felén két húszforintosnyi terület kisebesedett, felkaristolták a rátapadt sószemcsék, ahogy a part és a kemping közötti, naponta ismétlődő séta közben egymáshoz dörzsölődött a két lába. Addigra megértette, hogy az a két láb túl vaskos, de még nem kezdte el hordani a biciklisnadrágot a fürdőruhája alá húzva.
Nem tudta, mit kellene mondania az apja ajánlatára, ezért csak annyit dünnyögött félszegen, hogy köszönöm. Az apja nem is igen várt válaszra, hősiességének gondolatától meghatódva már kapaszkodott is felfelé a magasabbik ugródeszkához vezető létrafokokon.
Akik még a medencénél őgyelegtek, ügyet sem vetettek rá. A gyerek legszívesebben nem nézte volna, de nem merte levenni róla a szemét. Az ugródeszka öt méter magasságban volt.
A férfi teátrálisan megállt a deszka szélén.
– Nincs több sírás, oké? – kiáltott oda még egyet, aztán elrugaszkodott.
A talpával csapódott be a vízbe. Ahol a teste elmerült, megnyílt a víztükör, a formálódó tölcsérbe pedig belefolyt minden krajcáros bánat. Olyan ereje volt annak az örvénynek, hogy magába szippantotta, elapasztotta a forrást is, amiből a jövő könnyei ki tudtak volna gurulni, a fecskenadrágos alak nyomában ott kavargott a vízzel a gyerekkor.