ORGANIZÁLT KÁOSZ MEGBONTÁSÁRA TETT KÍSÉRLET
ÁLLÍTSD ARÁNYBA!
A bátyám azon ritka szerencsések közé tartozott, akit a szokásos néhány napos kihallgatást követően valamiért mégis elengedtek. Csak néhány apró formaság, mondta neki a kaszárnya udvarán az őr, és hogy amíg úgyis a papírjára várakozik, ugyan segíthetne tekerni a csörlőt, ezzel a vesztőszerkezet felé intett, amire épp ebben a percben hevederezett fel a hóhér egy elítéltet.
Bátyám számára bizonyára nonszensznek tűnhetett, hogy ilyesmit bíznak egy laikusra, ráadásul pont olyanra, aki hivatalosan abban a percben még maga is végrehajtásra vár, és ha meg valami oknál fogva mégsem nonszensz ez az egész, gondolhatta bátyám, akkor viszont mi a fenét is kellene csinálnia, már amennyiben mer, tud és hajlandó.
A hóhér épp a vesztőszerkezet csörlőjén futtatta végig izzadó tenyerét, nem a fogantyúnál, hanem ahol a lánc szalad, aztán meg ott, ahol feltekeri a dob a kötelet. Bizonyára ellenőrzi a gépezetet, gondolhatta a bátyám, de akkor az őr ráüvöltött.
Mire vár, segítsen neki!
a hóhér arcát takaró maszk
Bátyám a hóhér felé indult. Mit kell csinálnom, kérdezte, mire a hóhér ránézett, és szeméből fivérem kiolvashatott valamit, és akkor fogalmazódhatott meg benne először az a bizonytalan sejtés, ami a hóhér egyéni példája által valójában az egész rendszer lényegét tükrözte, és ha nem értette volna, vagy nem látta volna jól azt a szempárt a hóhér arcát takaró maszktól a szemnek vágott lyukon át, akkor immár minden kétséget kizáróan bizonyosodhatott meg a dolog igazságáról, a hóhér rándított egyet a vállán, mármint a saját vállán, nem a bátyámén, jobb ezt tisztázni és így szólt, fogalmam sincs, én is most csinálom először.
A bátyám erre minden bizonnyal megtorpant és ekkor verte őt tarkón az őr. Mire vár, írja fel a számokat, röffentette, és ezzel egy fehér és kék iskolai krétákkal teli papírdobozt nyomott fivérem kezébe. Bátyám ügyetlenül vette át a dobozt, közben a kékkel véletlenül összekrétázta ingét. Talán a fehérrel is, de az nem látszott, mert az ing fehér volt, aztán meg piros. Részletkérdés, gondolhatta bátyám, már ha egyáltalán észrevette a dolgot, és nagyon is lehet, hogy észrevette, mert ő normális körülmények között adott a részletekre, tehát az is lehet, hogy egyáltalán nem vett észre semmit, hiszen hát ezek nem voltak normális körülmények.
Bárhogyan is, azt hiszem, az volt az utolsó pillanat, hogy megfogadjon magában valamit arra az esetre, ha csakugyan kijut élve, hogy például egy nap majd úgy fogja elmesélni az unokáinak ezt az egészet, hogy egy kék iskolai krétát kiválasztva akkor elkezdte írni a számokat a csörlő íves dobtetejének oldalára, hogy 1, 2, 3 és akkor végre eszébe jutott, nem is mérlegelt, csak csinálta, igen, elcsalta a számokat, 5, 7, 9, 13, 17, és végül 20, és amikor idáig jutott, akkor az őr noszogatására a hóhér rántott egyet a csörlő karján az 1-es számig, és az elítélt feljajdult, de ekkor még csak ijedtében, szerencsétlen embernek milyen érzés lehet, hogy tudja, két zöldfülűre bízták a megkínzását, nem a kivégzését, hiszen hasonló helyzetben, mint bizonyára bárki más is tette volna a helyében, eddigre már rég elhitette magával, hogy nem végzik ki, hanem csupán iszonytatóan megkínozzák, hogy egy életre elmenjen a kedve a rend, vagy ahogy akkoriban nevezték, az organizált káosz megbontásától, szóval az az elítélt abban bízhatott, amiben mindenki, hogy az utolsó pillanatban megérkezik a felmentő parancs.
Úgy beszélik, az ilyen utolsó pillanatos parancsot mindig egy háromfős osztag hozza a kormányzóságról, régebben hintón jöttek, de mióta a hintók elrohadtak, csupasz lovakon érkeznek, a kaszárnya előtt pányvázzák ki őket, és most, hogy 7-es fokozatig fordult a csévélő tekerőkarja, az elítélt már hallotta is a lovak prüszkölését, aztán 13-nál már a nyerítésüket is, nem tudta, hogy ő maga nyerít, miképp az őr meg azt nem tudta, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy az elítélt még nem rogyott össze.
Erre a választ a bátyám tudta, pontosabban amennyiben lett volna része korábban ilyesmiben, akkor viszonyítási alap birtokában tudhatta volna, hogy amit ösztöne sugallt, a csalás a számozással, az hosszú másodpercekkel késlelteti a még mélyebb fájdalom megérkezését, ahogyan egyébként az ájulást is, ami normálisan a 12-es fokozat körül szokott először megtörténni.
A hóhér újra tekert a karon, ekkor már nem könny folyt az elítélt szeméből, hanem valami véres váladék, ne öljetek meg, suttogta, és mivel sem a bátyám, sem a hóhér nem látszott ezt meghallani, és ő akkor már fejébe vette, hogy az egyetlen lehetséges akadály, ami szabadulását meghiúsíthatja, hogy a két kezdő véletlenül meg találja ölni, maradék erejét összeszedve ordította, hogy jönnek értem, és hogy hallom a lovakat.
Mindjárt itt lesznek, lihegte az elítélt. Kik?, kérdezte a hóhér. Az osztag a levéllel, hogy felmentettek. Akkor várjunk egy kicsit, mondta a hóhér és visszaengedte a kart 5-re, amire az elítélt ismét feljajdult, lassan!, sikította, pardon! szaladt ki a hóhér száján, és zavarában visszarántotta a kart egészen 17-ig.
Nehogy megöld, förmedt rá az őr, miközben cigarettát sodort. Hála az égnek, szakadt ki egy hatalmas sóhaj az elítélt torkán, mert az őr mondatából hivatalos megerősítést vélt nyerni, hogy csakugyan nem végzik ki.
eleget tudjon szenvedni
Az őr ekkor türelmetlenül felmordult, a hóhérhoz lépett és kioktató hangon elmondta, hogy ha még nem volna ismeretes az íratlan szabály, elsőre nem szabad túlhúzni, és éppen erre valók a számok, hogy az elítélt eleget tudjon szenvedni a második vagy a harmadik húzásig, amikor aztán nyekk lesz neki, pont így mondta, hogy nyekk, aztán szótagolva, hogy fo-ko-za-tos-ság, érti?! Az elítélt felnyögött, az őr meg intett a hóhérnak meg a bátyámnak, hogy rajta, folytassák.
De most akkor hányasig?, kérdezte a hóhér. Az őr az elítéltre nézett, megvonta a vállát, most már, mondta, úgyis mindegy, és mutatóujjával egy dugóhúzó alakzatot kanyarított a levegőbe, tekerjék koppanásig.
Ekkor, és ebben egészen biztos vagyok, hisz testvéremet ismerve csakis így történhetett, bátyám magasba emelte kezét és szembefordult az őrrel. Abban a pillanatban a világ engedelmesen kiemelkedett saját öntőformájából és miközben nemcsak az őr, a hóhér, meg az elítélt, de még bátyám is elhitte, hogy az emberiség összes elemi részecskéje közül egyedül az ő szavának van súlya, nahát ő, ott, azt a pillanatot arra használta, hogy tisztán és érthetően azt mondja, elég.
Ezután csend volt, olyan csendesség, hogy csakugyan nem volt túlságosan nehéz belehallani távolban ügető lovak patáinak kalapálását. Az őr, a hóhér és az elítélt némán füleltek. Bátyám felismerte a helyzetet, nekiveselkedett, és pár pillanatig csakugyan úgy tűnt, hogy képes a vállán megtartani a világot, de nem sokáig bírta, el kellett engednie, és akkor a világ visszazuttyant önnön öntőformájába, pontosan ugyanabba a pozícióba, ahogyan lenni szokott.