VIHAR
Nyár volt, augusztus vége,
ma se tudom, hová utaztál,
megkértél, dobjalak ki az állomáson,
a visszaúton már sötétlett az ég,
hirtelen ért a vihar a hetedikre,
vaskos széllöketek cidriztek a légben
felfelé folyt a Maros az ablakunk alatt,
dörgött felette a mennybolt
istentelenül,
kapkodva csuktam be az ablakokat
a víz csak gyűlt, gyűlt a párkányon,
szivárgott be az ablakok alatt,
kinőtt ruháidat cibáltam ki egy zsákból,
kínomban még a függönyt is lerántottam,
és itattam, itattam,
a párkányon könyvek, jegyzetek,
fotók, cigarettacsikkek, cserepes virágok,
csurgott le a földre,
hosszabbítók, ruhák, dobok és dobozok alá,
szobád közepén
sebtiben összecsomagolt cuccaid,
szobáról szobára vágtáztam,
még több rongy kell, még több,
mindent átitatott,
de végre hat a Ketorol,
már nem sajog annyira a fogam,
csitul a zápor is,
tisztul az ég,
ülök az ágyadon,
vihar utáni csöndben,
lekacsintasz a ballagásra kapott fotókollázsról,
itt lóg a gitárod,
szemmagasságban
szárad a párkányon a sok kütyü,
én is így hagytam ott a szobámat anno,
azt hittem, néhány hét
s úgyis visszatérek,
a fogam már nem hasogat,
alattam zajlik a Maros,
most már lefele folyik,
messzi vizekre sodor.