KÖZÉP(G)EN
Mi másféle öregek leszünk, mint ti.
Ti, akiknek gondját viseljük,
akik nem tudtátok kivédeni az Idő erózióját,
ami nem nektek dolgozott,
ami megdolgozta, elhasználta
testeteket, lelketeket,
megkoptatta ízületeiteket,
szétmorzsolta emlékeiteket.
Mi jobban csináljuk majd,
minket nem veszejt el az Idő.
Kordában tartjuk, nem pazaroljuk.
Úszni, biciklizni, kocogni járunk,
zellert meg magokat rágunk,
nem eszünk vörös húst,
időnként böjtölünk.
Játékosak leszünk és rugalmasak,
nyelvet tanulunk, táncolunk,
utazunk.
Terápiára járunk,
hogy kicselezzük a pszichoszomatikát,
és elfojtott szorongásainkkal
ne mérgezzük se magunkat, se másokat.
Titeket.
Kíváncsiak leszünk,
lépést tartunk a technikával.
Észrevesszük magunkat,
ha tapintatból újra- meg újrahallgatjátok
történeteinket.
Aktívak leszünk, színes göncöket hordunk,
fakuló loboncunk csak úgy
szálldos a szélben.
Nem sértődünk meg,
ha napokig, hetekig felénk se néztek.
A világért se leszünk a terhetekre,
nem részletezzük anyagcserénk akadozásait,
apró-cseprő nyavalyáink halmozódását.
Időben gyűjtünk tatarozásra,
vigyázunk, hogy komposztálhatóak legyünk,
legalább részben,
szelektíven gyűjthetők.
S ha elfelejtenénk elbúcsúzni,
ne haragudjatok ránk,
se magatokra.
Majd üzenünk a révésszel
valami epilógusfélét.
Halkuló zakotánk robaja
– mint lágy patadobogás –
visszhangzik
üregeitekben.