VÉGH GYÖRGY VERSÉRŐL

Kíváncsiság

Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem.
Vajjon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e, vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szívével
érezni ezt halálos komolyan.
Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.

Kamaszkoromban fedeztem fel a különös játékot, hogy némi koncentráció után kívülről szemlélem magam: a kezem, a hangom, a lábam, ahogy lépek. Ijesztő volt az élmény, nem is a rácsodálkozás miatt, hogy mindez mennyire idegen, sőt, egyenesen ellenszenves, hanem mert nehezen találtam a visszautat önmagamba, és órákkal később is idegesítő flashbackként villantak fel a filmkockák: a kezem, a hangom, a lábam. Azért persze játszottam, újra és újra, ellenőrzésképpen, hogy tudnék-e lenni jó barátja. Sok évvel később, amikor először láttam Egon Schiele Kettős önarcképét, arra gondoltam, a festő ugyanezt a játékot játszhatta, de a tágra meredő kettős szempár rémülete mintha azt üzenné: számára a visszaút már nem lehetséges. Végh György versét olvasva a kíváncsiság táplálta kísérlet veszélytelen játéknak tűnik, ám hiába írja a költő halálos komolyan, nem hiszek neki. Dehogy volna jó.

kép | Egon Schiele: Kettős önarckép