NEMES NAGY ÁGNES VERSÉRŐL
2012 július
LÁMPA
Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.
Milyen sötét lehet az ember belsejében: a szövetek, erek, nedvek dzsungelében, hétrét bőr mélyén! Vajon ha onnan belülről néznénk kifelé, átderengene-e valami aprócska fény? S ha valóban lámpát gyújtanánk a szívünk közepén, csakugyan úgy szüremkedne át, bársonyos rózsaszínben, ahogy Nemes Nagy Ágnes képzeli?
Ha égő villanykörte elé tartom a tenyerem, pontosan látom, mire gondol – a versbeli szerető szívében tehát minden bizonnyal erős fény ég: olyan erős, mint a szerelem, és bátran-boldogan lobog a lángja. Le-fel csavarható lángú lámpásnak képzelem: nem árammal működik, a magába szívott olajat égeti, s egy óvatlan mozdulat is elég, hogy fellobbanjon vagy kialudjon.
szemérmesen
Bár egyetlen szó sem utal egyértelműen a szerelemre, a testi részletek sorolásakor úgy érezzük, minden verssor egy könnyű érintés. Simogatás, a 16. századi szonettszerzők kedvelt blason-jának modern változata, amely az imádott minden testrészéhez megfelelő metaforát talál – ebből űz gúnyt Shakespeare 130. szonettje: „Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt / Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.” A vers szemérmesen az arc és a szív tájékán marad, a bőr és a száj említése mégis erotikus, intim hangulatot kelt.
A vers központi metaforája maga a fény, ehhez kapcsolódnak az igék: fénylik, szűrődik, földereng, szikrát pattogtat, csillog. A fénytani jelenségek pontos leírása ellenére is értjük, hogy ez a fény szemmel nem látható, más érzékszervvel kell befogadnunk – a legalkalmasabb talán egy hasonló lámpa felkapcsolása lenne, hogy a sötétben a szívek egymásra találjanak.