LÁSZLÓFFY ALADÁR VERSÉRŐL
2012 szeptember
ÉGEI ESTE
A gyöngyház fény mögött a hegyek éle
most vág bele a szelíd ég begyébe,
nagy szárnyairól fellegek bomolnak
és szállnak, hullnak, terülnek a tollak,
a vére kékké hűl vörös liIából,
hogy haldoklik, de szíve mégis lángol;
óriás társukért a darvak éke
kék átkokat zokog az új sötétbe.
Egy legenda szerint az Égei-tenger Aegearől, az amazonok királynőjéről kapta nevét, aki a vizébe fulladt. Lászlóffy ugyan másik változatot ismertet kultúrtörténeti kuriózum-gyűjteményében (Régi rejtély – új talány), nála a halottnak hitt Thészeuszt sirató Égeusz királyról kapja nevét a tenger, de a történet itt is fulladással végződik – mintha az Égei mélykék vizét még gyönyörűbbé tenné, hogy annyian haltak bele. Ha engedjük, hogy a tenger partján a naplemente fényébe révedjen tekintetünk, és körbefonjon a görög mitológia ága-boga, a költővel együtt óriásmadárnak látjuk az eget, melynek súlyos begyébe a vulkán gyúrta hegyek sebet szaggatnak. Az alkony fényei az alvadó vér színeit idézik: vére kékké hűl vörös lilából. A vers egyetlen összetett képpel a görög szigetvilágba illő, mégis új mitológiát teremt: a darvak társukká fogadják a felhőtollú óriásmadarat, és megátkozzák az érkező sötétet, mely megfosztja birodalmától a haldokló eget.
„A tenger, melyen nemcsak a jól épített bárkák, hanem az álmok s a képzelet bárkái is hajóznak, elválasztja Hellászt a világ többi részétől”, írja Lászlóffy Héphaisztosz című regényében, s valóban: úgy érezzük, ez a költői kép máshol nem lenne ilyen kézzel fogható, a fény ennyire gyöngyház színű, az alkony ilyen dús színekkel rajzolt. Az este csak az Égei partjáról nézve ilyen fájdalmasan szép.