JÉKELY ZOLTÁN VERSÉRŐL
2012 október
ÁRNYÉK
Árnyékom, karthauzi, néma szent,
mi lesz veled, ha testem oda lent?
Ha elhagyod, szegény boldogtalant,
kószálsz tovább, míg nyugszik ő alant?
A 11. században alapított karthauzi rend tagjai a külvilágtól elzártan, csendes szemlélődésbe merülve élnek. Nem foglalkoznak oktatással vagy lelkipásztorkodással, mint más rendek szerzetesei – egész életüket az imádkozásnak szentelve, magányos, néma árnyként töltik. A költői szóhasználat tehát vallástörténeti szemszögből is pontos, és éppen ez a biztos kézzel megrajzolt ecsetvonás teszi egyedivé a képet. A porladó testtől elváló, magányos árnyék sorsáért aggódva a képzelet kapaszkodót talál a leírásban, s rögtön magunk előtt látjuk a hosszú, fehér csuhába burkolózó szellemalakot – az általában sötétszürkének ábrázolt árnyék így kivilágosodik, fénnyel telítődik, szentté magasztosul. Bár a hátrahagyott testre is nyugalom vár (nyugszik ő alant), a gyarló emberi lény, a szegény boldogtalan számára ez a véget jelenti. Az árnyék azonban éppen az elszakadástól lesz szent – igaz, a karthauzi rend feltűnően kevés számú (csupán három) szentet tisztel.
Memento mori!
A költő választását tudottan vagy öntudatlanul talán az is befolyásolta, hogy – mint Jókai vagy Eötvös József regényeiben olvashatjuk – a karthauzi szerzetesek úgy köszöntik egymást: Memento mori!, mintha már életükben örökösen a halál árnyékában lépkednének, arra várva, hogy maguk is árnyakká váljanak.
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából