AZ ÜRES HELYEK METAFIZIKÁJA
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
„A kötőszavak, határozószók (most csak beszéljünk erről), agyonlucskosítják a prózánkat. Szívesebben beszélünk valamiről, mint felidézünk. S itt van némi összefüggés. A felidézés – nem grammatikailag, hanem a hatás- és időélmény szempontjából – csak jelen időt ismer. Az így értelmezett jelen időnek pedig csak nagyon módjával van szüksége kötő- és határozószókra. A maguk elkerülhetetlen helyén kell hangsúlyt adni nekik. […] Mégis, prózánknak az előbbi terápiára volna szüksége: nem „hol volt, hol nem volt” – egyszerűen volt. Vagyis van. A másik: azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni. Grammatikai-stilisztikai adottságainkkal a megcélzott megjelölésen túl mindig másra is tudunk utalni (ha akarunk). Minden gazdagságunk ebben van: a logikus, konkrét, masszív – a félreérthetetlen többértelműségben. […] De mennyire rímel például a természettudományos felismeréssel, hogy a valóság – mélyebb dimenziókban – már csak pontos többértelműséggel ragadható meg. A fény hullám is, korpuszkula is? Érd tetten egyszerre mindkettőt! Az átlagosnál jobban, valami ilyesmire képes a nyelvünk.”
Mészöly Miklós: A mesterségről = A tágasság iskolája, Szépirodalmi, Budapest, 1993.
Hajlok arra, hogy az idézett szöveget írói önkommentárként értelmezzem, annak a problematikának összefoglalásaként vagy megelőlegezéseként, amely a ’70-es évektől egyre koncentráltabban jelenik meg a Mészöly-elbeszélések nyelvi megoldásaiban.
A nyelvi működés lényegéhez tartozik a „helytakarékosság”; a nyelvi tér „tele van” kiaknázandó, értelmezésre váró és funkcióval rendelkező kitöltetlen helyekkel. Mészöly elképzelése a próza megújítására – kísérlete, hogy a kötőszavak és határozószók elhagyásával új funkciót kapjon az ige és megerősödjön jelen idejű aspektusa – erre a nyelvfelfogásra épül. A nyelvi hiány beépítése legalább háromféle hasznot hajt: többértelművé válik a kiaknázatlan, üresen hagyott hely, a felidézésre esik a hangsúly és az olvasó a mítoszok körkörös, soha nem múló, örökérvényű idejében találja magát.
széttördelt világ
Joos De Momper antropomorf tájképei kapcsán A pille magányában Mészöly egy belső kép megjelenéséről ír, amelyet interpretációja szerint vízjelszerű térképként követett a németalföldi mester. A festő mindent kijelent (ezt Mészöly kurziválja), hogy a következő pillanatban, vagy épp egyidejűleg egy másik jelentést ragyogtasson fel. Joos De Momper többértelmű tájképeit szemlélve vagy tájat látunk, vagy emberi arcot, egyszerre mindig csak az egyiket. Mészöly a foncsor mögötti másik kép párhuzamával él, mintha a képsíkok ütközési pontján bármikor kibuggyanhatna valami más. Óvatosan írnám, hogy a lényeg, pedig mintha épp erről volna szó. A széttördelt világ ugyanis ezeken a képeken – folytatja Mészöly – azzal kecsegtet, hogy személyes monomániánk szerint meséli el önmagát. A világ arra szorul, hogy mielőtt valaki a mondat végén végleg levinné a hangsúlyt, kimondassék a legyen/van. A mű megismételi, idézőjelek között idézi Azt, referenciális kapcsolatot épít ki Vele, a meg nem nevezettel, a körülírttal, a ki nem mondottal. A leírt-lefestett tárgyban megjelenik a Létező meg valamilyen sejtelem, hogy a felidézés gesztusa – kegyelmi pillanatokban – valóban egybeeshet a felidézettel.
A jelen idő poétikája (és a háttérben kísértő idea-fogalom provokációja) ennyiben a műalkotás szemléletének, a szöveg olvasásának örök mostjára épít. Hasonlóan a keleti keresztény képfelfogáshoz, amely szerint az ikon tárgya egy az ábrázolttal; nem másolja az ideát, hanem (az ikonban) ő maga az. Mészöly is platonikus visszfénnyel aranyozza be (dekoratív elemekkel és anekdotákkal fedi el) jó néhány elbeszélése kitöltetlen szövegterét, körbekeretezve a megtestesülni szándékozó (ikonszerű) tartalom „helyét”. Ennek a keretezésnek egyik módszere az idézetben is szereplő jelen idő hangsúlyos használata, párhuzamosan az időhatározó szavak és kötőszavak elhagyásával. Mészöly (főként pannon tárgyú) novelláiban így tartja fent a szemünk láttára múltba forduló (az olvasással hátunk mögött hagyott) jelent. A folyamatos múltat idéző szemléletben a tárgyak, a dolgok és a személyek a maguk autonómiájában, egyenrangúként tételezve jelennek meg a szöveg befogadásakor. Az olvasás aktusa által vannak; idézve a szó általi teremtés képzetét: mondta, legyen, és lett. A múlt minden összetevője megjelenítődik, mintha az elbeszélésre kerülő eseményeknek soha nem lett volna végük, nem érték volna el a cselekedetek (vég)céljukat, mintha minden épp most történne.
Mészöly legérdekesebb elbeszéléseiben a bevégzetlenségből, a történetek ki-nem-futásából (Térkép Aliscáról, Sutting ezredes tündöklése, Ló-regény) ered a többértelműség. Nem tudni, van-e fő- és mellékszereplő; mi történt előbb és később; mi volt az ok és az okozat. Nem tudható, az ember van-e a tárgyért, a tájért, a történelemért vagy fordítva. Mi marad, ha kilúgozódnak a szövegből a rámutató szóként működő időhatározó szavak, ha eltűnnek az oksági rendet sugalmazó kötőszavak?
kimeríthetetlen
A mészölyi recept a nyelvtani „üres helyek” elleplezésére a hamis idő- és tér-jelölő bóják használata. Olyan idő- és térbeli konstrukciók (névmási határozószók, okságot sugalló kötőszók) következetes alkalmazása, amelyek nem konkrét tér-időket idéznek fel az olvasóban, hanem álombeli érzéseket, képeket, így jelentéstartalmuk gyakran kimeríthetetlen. A szöveg koherenciája a mondatok szintjén sértetlennek tűnik, de az utalások többsége egy nagyobb mintázatot idéz meg. Mintha valami rejtett tartalom bujkálna a háttérben. A hiányosan előadott történet üres helyei mögött önmagunkra (valami másra, a Másikra) látunk. Mint Joos De Momper képein, az arc mögötti táj és a táj mögötti arc referenciális viszonyban áll egymással, miközben egyik sem magyarázza a másikat, csak az evidencia erejével felfénylik, s lényegi összefüggésekkel kecsegtet.
A „kettős látás” hatása szédüléshez fogható. Ahogy egyszerre nyilvánulhat meg a fény hullám- vagy részecsketermészete, bár minden pillanatban csak az egyik bizonyítható, s a néző/kísérletvezető tudata bizonyítottan befolyásolja a kísérletet, úgy az író szerepe is megnő. Ha ugyanis a nyelv is képes erre, akkor a szöveg is eredendően kétféle létmóddal rendelkezik. Ha a hiányok mögött kirajzolódni látjuk az értelemadást elindító korábbi sémák, motívumok, fabulák, textusok rendszerét, vagy a kollektív tudattalanként emlegetett tartalmakat, metafizikai értelmezésre vállalkozhatunk. Ha nem látunk semmiféle (főleg nem ideális) világot a foncsor mögött, s csak a „szétvagdalt” montázstechnikát szemrevételezzük, még neoavantgárd prózaként is olvashatjuk Mészöly késői szövegeit.
Sokszor ugyanaz a szöveg váltja ki a legellentétesebb irányú értelmezéseket. A mindig szövegszerűen megalkotott hiányok mentén/körül burjánzanak a mészölyi próza allegorizáló értelmét, metafizikai vonatkozásait vagy épp szikár egzisztencializmusát (posztmodern érték-nélküliségét) hangsúlyozó interpretációk. Mészöly szövegei kinek hullám (a mélylélektan ős-tenger toposzához kapcsolódva), kinek meg korpuszkula (kiüresített váz, barkácsolás) formájában tárulnak fel. De mégiscsak az a legbeszédesebb jellemzője e szövegalakításnak, hogy a kettősséget egyetlen formában állítja elénk.
A Mészöly-prózán túlívelő tanulság lehet, hogy az értelmezés – a világkép, hitvilág, kollektív tudattalan, az agy neurobiológiája vagy más miatt – nem szereti az üres helyeket, az értelmező folyamatosan kiegészít mindent. Mészöly nyelvi eszközökkel, szövegein keresztül teremtett lehetőséget a „foncsor mögötti” tudattartalmak betörésére. Ez az írószerep némileg hasonlít a papi funkciókra, például a jóslást megelőző, megidéző gesztusokra, a platóni mania fogalmára. Mészöly prózájában a mondatok üres helyein ezért lehet a befogadónak már-már a beavatási felismerésekre hajazó (lét)élménye.