A TERVEZHETŐSÉG KORLÁTAI
2000 december
Nagy és ambiciózus kiállítás nyílt 2000 tavaszán a Los Angeles-i Museum of Contemporary Arthoz tartozó hatalmas méretű épületben, a Geffen Contemporary Museumban A század végén: száz év építészete címmel. A tágas teret – egykor raktárépület volt, tehát óriási, tagolatlan térfolyam – makettek, tervrajzok, tárgyak és informatív szövegeket hordozó táblák töltötték be. Az ember végigsétálhatott a huszadik század térré konvertált idejében, és mint a század objektivált, tömörített kulturális – és nem kevésbé politikai – tartalomjegyzékét, épületekben testet öltött kivonatát szemlézhette az elmúlt időt. Romantikus-expresszionista német kezdeményezések: Mendelsohn Einstein Obszervatóriumának legömbölyített élei és Bruno Taut utópikus Üvegkupolája, majd a holland és bauhausos racionalizmus, továbbfejlesztve, immár internacionális stílusként, és minden kényelemmel ellátva Mies van der Rohe és Le Corbusier műveiben. Frank Lloyd Wright drámaian természetbe ágyazott házai, terepasztal egy egész kisvárosra elképzelt terveivel, karcsú Hong Kong-i, bostoni, New York-i, brazíliai felhőkarcolók makettjei, az anyag és a gravitáció legyőzésének jegyében. Lakóházak, bio-projektek, gömb alakú építmények. A Coop Himmelb(l)au posztmodern szerkezetei. Tatlin csak makettben (és így is csak rekonstrukcióként) létező Harmadik Internacionálé Tornyának digitalizált integrációja a moszkvai városképbe, hogy végre fogalmat alkossunk vállalkozásának dimenzióiról: mint valami kivilágított űrobjekt, emelkedik ki és mintegy lebeg a város felett, három szintje három különböző sebességgel, egymással ellentétes irányokban forog – ezt természetesen hozzá kell képzelni.
váratlan magasba lendülés
Az építészet, ha nagyon sommásan akarjuk összefoglalni, minden korábbi korlátozását levetni vélte a huszadik században a minden korábbinál erősebb anyagokból minden korábbinál jobb technológiával összeszerelt szerkezetek révén. Ezt az új súlytalanságot tette láthatóvá a váratlan magasba lendüléssel, organikus formákkal, felfüggesztett üvegdobozokkal, vagy éppen Frank Gehry legújabb gömb cikkely formájú héjszerkezeteivel.
Mondhatnánk, hogy a kiállítás a század ünneplése volt. Képzelet, technika, infrastruktúra, pénzügyi háttér. A megvalósult tervek bemutatásánál azonban nem kevésbé volt érdekes végignézni azokat a terveket, amelyek papíron maradtak: elsősorban a futurista város-fantáziákat, a szovjet monumentális épületemlékmű víziókat, egy német urbanista, Ludwig Hilberseimer nagyváros-vízióját, az amerikai Hugh Ferris felhőkarcoló-vázlatait. Le Corbusier városközpontrajzait. a General Motors 1939-es Futurama városmakettjét, Frank Lloyd Wright: Egy mérföld magas felhőkarcoló-projektjét, és még sok más tervet.
Az ember felsóhajt: milyen jó, hogy nem minden valósult meg, és arra a szakállas lengyel viccre gondol – valójában egyáltalán nem vicces –, amelyik azt kérdezi, honnan a legszebb Varsó. A válasz, hogy a Kultúra és Tudomány Palotájának a tetejéről, mert ez az egyetlen pont a városban, ahonnan ez az épület nem látszik. Sok olyan épület tervrajza és rajz-vázlata született meg a század során, amelyeket a városlakók ki akartak volna űzni a látóterükből, és nagyon sok ilyen terv meg is épült.
új lépték
Felsorolásomban, amely persze hozzávetőleges, olyan építészeti látomások szerepelnek, amelyek nagyságrendekkel túlnőnek az emberi léptéken, és olyan méhkaptárokban, tornyokkal szegélyezett sugárutak raszterében, felhőkbe vesző betonszerkezetekben képzelik el az emberi életet, amelyekben csak valamilyen, ehhez az új környezethez adaptált jármű vagy futószalagrendszer segítségével mozoghat az ember. Ezt az új léptéket már számos meglevő épület megvalósította: konferencia-központok és repülőterek, hivatalépületek, amelyeken hangyává zsugorodunk, mérföldeket kell megtennünk, és a mindig monoton belső terek egyformaságát legfeljebb hideg és némiképp ijesztő módon az oldja fel, hogy az épület egyes szárnyai más-más színkódot követnek.
A tízes és húszas években készült monumentális város- és épülettervek nem mentesek a technikába vetett reményektől, attól a hittől, hogy ami nagyobb, jobb, a megálmodott környezetben elképzelhető mozgásokat – mint a jövő magától értetődő technikai környezetét – nem tartották szükségesnek kidolgozni. A futurista Antonio Sant’Elia monumentális méhkaptárokat látott maga előtt, patetikus erődítményeket, amik valamiféle komor dicsőséggel övezték a városi létet. Ludwig Hilberseimer széles közlekedési útvonalakat közrefogó, több szintes panelház-óceánt vázolt fel. Csupa egyforma, szögletes idom, amelyek között járószalagokon utaznak vagy gyalogolnak az emberek. A természet eltűnt, az egyforma szerkezetű, egyforma ablakokkal ellátott épületek parttalanul terjednek a betontérben. Boris Iofan Szovjetek Palotája tervén, ezen a felhőkbe vesző, felfelé egyre karcsúsodó épület-szörnyetegen csak a tetejére illesztett Lenin szobor mintegy tizenkét emeletnyi magas.
Az utópiák, mint a tervek illusztrálják, nem mentesek az alapvető felelőtlenségtől. A technikai álmodozást felszabadítja a tudat, hogy a terv valójában nem kivitelezhető. Részleteit, amin a használhatósága múlik, az építész el sem gondolja. S ha igen, olyan kínos helyzetek állnak elő, mint Le Corbusier megvalósult marseille-i lakóházmonstrumában, az Unité d’Habitation-ban, ahol a legfelső emeletre tervezett boltok hamarosan bezártak, mert az emberek csökönyösen az utca szintjén levő kis üzletekbe szeretnek járni. Arról nem is beszélve, hogy a modernizmus stílusában épült lakásaikat, az építész elszörnyedésére, azokkal a bútorokkal rendezték be, ami volt nekik, és amik között a maguk részéről élni szerettek. Nem vettek új modern bútort, eszükbe sem jutott a stílust erősíteni: inkább ellensúlyozni próbálták. A tervekben, amelyeknek a megvalósulatlansága megkönnyebbüléssel tölt el, az építész, mint Goethe bűvészinasa, nem tud gátat szabni az általa beindított folyamatoknak. A házak nőnek és nőnek, a városok betonfelületei terjednek, és az építész, miközben az ember érzi, hogy elveszti uralmát a maga tárgya és anyaga fölött, épp ellenkezőleg: mintegy rákap a kiterjedés ízére, és mind magasabbra, mind messzebbre törekszik. A tér korlátlan uraként akarja megtölteni a teret visszavonhatatlan tárgyakkal, életünk mérnökeként jelöli ki mozgáspályáinkat és lakóterünket.
Nem ártatlanul. A város megtervezésébe és kialakításába mintegy be van építve a lakosok feletti kontroll. A várostervezés mint koncepció racionalitása kétélű – praktikum és szabályozás – és az építész-tervezte városok, például az Oscar Niemeyer tervezte Brasília, a Le Corbusier tervezte Chandigarh (India), mindeddig kivétel nélkül csődöt jelentenek a városi élet terén. A papíron maradó tervek egyik funkciója talán épp ennek, a tervezhetőség korlátainak a beláttatása.