EGY FÖLDMÉRETŰ PSZICHÉ

Csak egyetlen központi kérdéskör létezik. Hol rejtőzik az ,,én”? Hol kezdődik az ,,én”? Hol ér véget az ,,én”? Hol kezdődik a „más”?

A pszichológusok többnyire biztosnak tekintették az életrajzi ,,én”-t, mely minden „tett” képviselője és elszenvedője. A pszichológia történelme során ezt az „én”-t többnyire a fizikai jellegükkel és közvetlen cselekedeteikkel meghatározott emberekben helyezte el. Az alany egyszerűen a „testembeli- és más alanyokkal való kapcsolataimbeli-én” volt. Az „ego” ismert terminusával jelölték ezt az egész filozófiai rendszert, s „tapasztalatoknak” nevezték, amit az ego befogadott.

többszörös személyiség

Az elmúlt húsz esztendőben mindezt felülvizsgálták, lerombolták és elvetették. A „posztmodernizmus” megbontotta a folyamatosságot, az én-fogalmat, a szándékot, az identitást, a központiságot, a nemet, az egyéniséget. Megkérdőjeleződött az életrajzi folytonosságot teremtő emlékezeti integritás. Az egyén egysége szétesett még a többszörös személyiség megjelenése előtt.

A „projektív identifikáció” pillanatai távoli tárgyakat olyan szorosan az ,,én”-hez csatolhatnak, hogy az ember azt hiszi, nem élhet nélkülük; ugyanakkor saját személyes fizikai testének részei annyira elkülönülhetnek, hogy alaktalan testképét önállónak és érzéktelennek véli, mintha valaki „más” lenne. Milyen messze van a „más”? Teljesen más, és így „Isten”, ahogy Rudolf Otto hitte? Vagy a nem-én egy elválaszthatatlanul kapcsolódó más lenne, egy a Martin Buber értelmezése szerinti „Te”? Ha már nem vagyunk biztosak abban, hogy azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, akkor hol választjuk el az „én”-t a „nem-én”-től?

A pszichológia történetéből vett példán tisztán látható, mennyire önkényes ez a határvonal az „én” és „nem-én” között. A Descartes-ot követő francia racionalista pszichológusok, Malebranche és La Mettrie kijelentették, hogy az állatoknak nincs tudatuk, még a fájdalmat sem érzékelik. Radikális válaszvonalat húztak állatok és emberek között, ami aztán fokozatosan halványult: Kant elismerte az állatok érzékelését, de tagadta, hogy gondolkoznának. Darwin az érzelmekről készült munkájában mélyreható hasonlóságot mutatott ki az emberek és az állatok között. A szakadék szűkült, és később az ösztönről és a veleszületett kiváltó mechanizmusokról szóló elméletek, melyek már az állatoknál is feltételeznek bizonyos szellemi képességet, tovább homályosították a különbséget. Azóta egyre több, néha az emberi tudatnál is magasabb szintű sajátosságot ismernek fel az állatoknál, így maga a különbség is megkérdőjeleződött.

A psziché és a pszichológia határkijelölésének kérdéseit bonyolították a tudatalattiról született elképzelések. Nem tudjuk pontosan meghúzni az emberi identitás határait, mert a meghatározatlan eredetű álmok, a töredékes emlékképek, a megérzések és a spontán kitörések árnyékot vetnek az összpontosító tudatosságra.

A tudatalatti felfedezése óta minden tudományos személyiségelméletnek el kell ismernie, hogy bármit is állít magamról, ,,én”-je gyökerének legalább egy részét nem képviseli és nem ismeri. Ezek a tudat alatti gyökerek teljesen távol állhatnak mindentől, amit a magáénak mondana, és inkább a Jung által ,,pszichoid”-nak nevezett, részben materiális, részben pszichés területhez, a psziché és az anyag egybeolvadásához tartoznak.

A pszichoid forrás az élet anyagi lényegére utal: kategóriája szerint szervetlen, mint a kalcium, de az élőlényekben aktívan mozog, mint a csont. A materiális álláspont szerint a pszichoid alapnak hatásai vannak; a pszichológiai álláspont szerint ezekről a hatásokról szándékokként beszélhetünk. A legális és illegális gyógyszerek, melyek megváltoztatják a pszichológiai állapotunkat, a pszichoidot, a szándékosság materiális eredetét, az anyag „elevenségét” mutatják be nap mint nap az átlagpolgárok millióinak, akikkel elég nehéz lenne ezt az ötletet elméletként elfogadtatni.

Tehát hol ér véget a psziché, és hol kezdődik az anyag? A terápiás pszichológia úttörői számára a psziché legmélyebb rétegei egybeolvadnak a biológiai testtel (Freud) és a világ fizikai anyagával (Jung).

szélesebb természetvilág

A pszichológiai elméleteknek ezeken a jól ismert alapjain azért szükséges végigtekintenünk, hogy tisztán lássuk: az embert mindvégig a szélesebb természetvilágon belül vizsgálták. Hogyan is lehetne másképp, hisz az emberi alany ugyanabból a természetből van, mint maga a világ. Mégis, a pszichológiai gyakorlat nem mindig vesz tudomást ezeknek a tényeknek a következményeiről.

Theodore Roszak A Föld hangjai című ökopszichológiai munkájában szembenéz ezekkel a tényekkel. Kitágítja Jung kollektív tudattalanját és Freud Ősvalamijét, és azt a racionális következtetést vonja le, hogy ezek a fogalmak ,,a világra” utalnak. A mély én-fogalomtól a kollektív tudattalanig és Ősvalamiig terjedő fogalmak használata egyszerűen a szerves és szervetlen természetvilág alkalmazása. Mi több, az egyén harmóniájához „saját belső énjével” nem elég a belső kalandozás, szükséges a külső világgal való harmónia is. A legmélyebb én-fogalmat nem zárhatjuk „itt bent”-re, mivel nem lehetünk biztosak benne, hogy nincs-e részben vagy egészen „ott kint” is. Roszak, Freud és Jung szerint a legbehatóbb kollektív és tudattalan énfogalom az anyagi természetvilág.

Mivel az én és a természetvilág közt a határvonal önkényes, meghúzhatjuk azt a saját bőrünknél, vagy kiterjeszthetjük, amennyire csak akarjuk, akár az óceánok mélyéig és a távoli csillagokig. De a határvonal helye sokkal kevésbé fontos, mint annak felismerése, hogy talán meg sem lehet húzni a vonalat. Ez a bizonytalanság újabb gondolatokat vet fel, és új tényezőket enged a terápia egyenletébe. Lehet, hogy az érzéseinkkel foglalkozni semmivel sem „szubjektivebb”, mint a kerületünk levegőtisztaságával. Lehet, hogy a gyomirtó használata a pázsiton ugyanolyan elfojtás, mint amit a gyerekkori emlékeinkkel teszünk. Talán a bántalmazások, amiket legbensőnkben tudat alatt elszenvedtünk gyermekkorunkban, elenyészőek ahhoz képest, amit ökológiai környezetünkben minden percben mi magunk követünk el, vagy hagyunk elkövetni. Könnyebb felfedezni, hogy áldozatok vagyunk, mint hogy bűnösök.

Észre kell azonban vennünk, hogy a határvonalat saját magunk és a világ között önkényesen akár, mégis meg kell húznunk. A pszichológia határait pragmatikus konvenciók határozzák meg, de valójában lehet óriási nagyítású térkép is, amely csak egy parányi részt ábrázol mértéktelenül felnagyítva. A terápiás pszichológiát vádolhatnának tehát, hogy eltúlozza saját fontosságát. Ha a pszichológia olyan alany vizsgálata, akinek határait nem lehet kijelölni, akkor kénytelen-kelletlen egybeolvad az ökológiával.

A környezeti gyógyászat és a környezeti pszichiátria megkezdte a valós helyek és dolgok vizsgálatát, például a szőnyegek és szövetek hatását az emberi rendellenességekre. Egyes feltevések szerint a rákos betegségek olyan embereknél lépnek fel, akiket nemrég veszteség ért. De milyen veszteség? Csak személyes? Vagy a személyes veszteség megnyitja a kapukat a kevésbé tudatos, nyomasztó veszteség előtt, a természetes világ lassú eltűnése, az egész civilizációnkra jellemző állandó veszteség előtt is? Akkor a mélylélektan összeolvadását az ökológiával így is megfogalmazhatnánk: a lélek betegségeinek megértéséhez ma a világ betegségeihez fordulunk. A szubjektivitás legradikálisabb lebontása, az „alany eltávolítása” az alanyt áthelyezné a világba, vagy az alany helyére egyenesen a világot tenné.

a rendellenesség környezete

Ezt a gondolatot Hippokratész 2500 évvel ezelőtt sokkal jobban megfogalmazta Levegők, Vizek, Helyek című értekezésében. Bármilyen rendellenesség megértéséhez gondosan tanulmányoznunk kell a rendellenesség környezetét, a víz fajtáját, a szeleket, a nedvességet, a hőmérsékletet, a táplálékot és a növényeket, a napok és évszakok hosszát. A belső kezeléséhez figyelembe kell venni a külsőt, vagy mint egy másik korai gyógyító mondta: „A lélek nagyobb része a testen kívül található.” Mint ahogy vannak boldog helyek, melyek megfelelnek a jólétnek, vannak olyanok is, melyek démonokat, ártalmas kigőzölgéseket és búskomorságot árasztanak. A korai Gestalt teoretikusai, Caller és Koffka, a melankóliaszerű érzéseket a szabadban helyezték el; egy tájkép lehet szomorú, a kifejező formai minősége (Gestaltja) miatt, és nemcsak mert a témájából szomorúság sugárzik. A cornelli J. J. Gibson Direkt Percepciós iskolájának következetes gondolkodói az emlékeket ugyanannyira a világban helyezték el, mint az alany agyának belsejében. A tájkép információt nyújt az állatnak; nemcsak egyszerűen tárolódik az agyban. Az állat – és mi emberek is állatok vagyunk – ézékeli, hogy mi van a környezetében. Ezeknek az iskoláknak a tanai és Edward S. Casey a hely fenomenológiájáról szóló, nemrég megjelent publikációi is egy nem-humán szubjektivitást sugallnak. A nem-nyugati kultúrák, melyeket a miénk babonás animizmusként befeketített, pontosan eszerint működtek évezredeken át.

A paradigmaváltás a pszichológiát döntő pontra helyezi. Haladhat a jól bevált úton és kijelentheti, hogy a szubjektivitás alapvetően csak az emberi természet részeként létezik, a határvonalat így a bőr mentén húzza meg, és mindent, ami az üvegburán kívül van, másodlagosként kezel. Kétségtelen, hogy ennek a vonalnak is vannak értékei, hisz egy különleges kultúrának ad virágzási lehetőséget a buborékon belül. Ezt a kultúrát a mai kritikusok egocentrikusnak, önmagára hivatkozónak és narcisztikusnak mondják, de az alig definiált psziché aprólékos analízise számára azért értékes.

Valójában a hiányos meghatározás erősíti a buborék belsejében a kultúrát, hatékonyabbá teszi, és ironikus módon talán mindenkit csökönyösebbé is. A pszichológia hagyományos érve szerint: ne add fel a rendelő, a viselkedési laboratórium és magának a területnek a zártságát. Ez a hagyomány a 19. századi tudományból ered, és továbbra is a szubjektivitás „tudományos” tanulmányozásának tartja a pszichológiát. A tudomány pedig legjobban ellenőrzött helyzetekben, in vitro, az üvegbúra alatt működik, ahol gondosan megfigyelheti, kiszámíthatja és így apró részletekben megváltoztathatja az alanyt.

kiterjesztheti látóhatárát

Vagy választhatja a pszichológia a szélesebb utat, kiterjesztheti látóhatárát, és a kevésbé szó szerinti belsőben kalandozhat. Határvonalak nélkül. A belső bárhol lehet: bárhol, ahová egy pszichológus szemével nézünk és fülével hallgatunk. Az egész világ a rendelőnkké, petricsészénkké válna. A pszichológia bekerülne a természettudósok, a botanikusok, az óceánkutatók, a geológusok, a városrendezők és a titkolt szándékok tervezőinek területére, és felfedezné az eddigi paradigma szerint csak a tudatosságon és belsőn túli objektivitás területeinek lappangó személyességét. A szélesebb út ráadásul kétirányú: nemcsak a pszichológus szeme előtt nyílna meg a világ, de a világ is bejuthatna a pszichológia tartományába, és megengedné, hogy a levegő, a vizek és a helyek olyan szerepet kapjanak a pszichológiában előforduló problémákban, mint a hangulat, a partnerkapcsolatok és az emlékek.

Vajon miképpen került ez a paradigma ilyen távol az alapjaitól? Hogyan szigetelte így el magát a valóságtól? Még a reneszánsz magas intellektualizmusában is, vagy a mai Japánban, nem is beszélve az ókori egyiptomi és görög elképzelésekről, elfogadott a tárgyak életrekeltése, és elismerik az állatok, növények, kutak, források, fák és kövek személyességét. Az emberi tudat felélesztése mellett ennyire elkötelezett pszichológiának rá kell ébrednie az egyik legősibb emberi igazságra: nem lehet tanulmányozni és gyógyítani minket a bolygótól függetlenül.

Nem azért írom ezt, hogy „megmentsem a bolygót”, nem is azért, hogy terapeuta társaimat arra buzdítsam, képezzék át magukat környezetvédőkké. Nem akarok senkire újabb feladatot hárítani vagy nyakába akasztani egy újabb jelenségcsoportot. Igen, aggódom a természetes környezet pusztítása miatt mint polgár, mint apa és nagyapa, mint emberi lény. Az egész pszichológiából engem különösen a pszichoterápia érdekel. Nem akarom, hogy a belső barlangokban megsemmisüljön, hogy elvesszen saját felfedezéseinek labirintusában és az emlékek, érzések és nyelv nüanszaiban, vagy a biokémia, genetika és agykutatás még apróbb részleteiben. A gondos megfigyelés mindig túlvezet a közvetlenül megfigyelten, és nekünk követnünk kell a tünetet, a kórt, és nem szabad saját „határvonalunkkal” elrekeszteni magunkat. A specializálódásból származó elszigetelődést új ötletek akadályozhatják meg, melyek ma világszerte virágzanak, s remélhetőleg elvezetnek az ökológiai psziché egyre összetettebb és pontosabb megértéséhez, megfogalmazásához.

kép | Cuno Amiet művei, wikiart.org