SZEMMŰTÉT

Kamocsayné felkészült a műtétre. Tiszta hálóinget vett fel, a névnapjára kapott zöld mintásat, jóllehet a levetett apró kék virágost, amelyet az éjjeliszekrény aljába, a cipő mellé gyömöszölt, mindössze egyetlen éjszaka viselte. – A nénit hálóingben tolják be a műtőbe, ott steril takarót kap, nem fog fázni – mondta a fiatal éjszakás nővér, akit – különös, igazán különös – Jankának hívnak. Az egyetlen eleven Janka egész hosszú életemben – állapította meg Kamocsay Béláné magyar–latin szakos nyugdíjas tanár, amikor hajnalban, még a kék virágosban, kislattyogott a vécére. Koedukált – tudatta előző nap a lányával, aki bekísérte. Sári az éjjeliszekrénybe rakosgatta a holmit.

– Egy fülke a fiúknak, ahogy manapság mondani szokás, a másik a nőknek. Az egész osztálynak, vagyis huszonnyolc személynek – taglalta Kamocsayné, és hozzáfűzte: – A létszámot megtudakoltam.

– Ne kritizálj, anyu! Nagyon kérlek, most és itt ne kritizálj!

Kamocsaynéba elakadt a további szöveg. Sári felvette a kabátját.

– És most magaddal törődj, egyedül magaddal – mondta búcsúzáskor. Ne foglalkozz azzal, hogy nekem belekötöttek a PhD-mbe.

– Rendbe jön, meglátod – nyugtatta Kamocsayné már a folyosón.

– Persze, majd meglátom, hogy átdolgozom-e a megbeszélt és megírt anyagot.

Kamocsayné szólni akart, de Sári belevágott.

– Sietek, anyu. Mire holnap kihoznak a műtőből, itt leszek. Jutka óvoda után jön. Te pihenj most le.

Kamocsayné visszabandukolt a kórterembe, hályogos szemének pillantása végigsiklott a két alacsony pótágyon a helyiség közepén, összesen kilenc fekhely. Ha a többi kórteremben is elhelyeztek pótágyat, legalább harminckettő, de inkább harmincnégy a két vécére járók száma, és tízezer esztendő purgatórium a mellékhelyiségek tervezőjének. Álljon sort óránként a vécé előtt, szorongjon a szűk tusolóban, s utána vissza a tisztítótűzbe! Tízezer évig!

Igen, Kamocsayné felkészült. Alsó és felső fogsorát az utasítás szerint kivette. A műtősnek, aki majd az operációra viszi – Ferinek hívják, kedves Ferinek fogja szólítani – az éjjeliszekrényre az Így élt Napóleon alá (jó nagy betűkkel nyomtatták, tudja olvasni) kétszáz forintot helyezett. Nem ötszázat, mint szemközt az a be-nem-áll-a-szája szőke, aki több ízben közölte, hogy ő ki tudná fizetni a negyvenhétezret, hogy lézerrel operálják, és persze plusz amit az orvosnak borítékban, ami ugye nem csekélység, de ő inkább a hagyományos műtétet…

Most, hogy közeledik a műtét ideje, Kamocsayné a zöld mintás hálóingére panyókára vetett pongyolában – ha Feri megjelenik a tolószékkel, egy szempillantás alatt ledobja magáról – elhelyezkedett az ágyon, hátát a felpolcolt párnának támasztva ült és várt.

Kamocsayné nem félt a műtéttől, de igyekezett nem gondolni rá. Feltette magában, hogy nem foglalkozik vele, olyannyira, hogy meg sem tudakolta, miként történik. Vágni fognak? Nyilván nem látom – ez a lényeg. Az egyik szememen működnek, a másikat letakarják. Remélem, letakarják. – A sikeres hályogműtétek száma magas – közölte egykori tanítványa, a fül-orr-gégész. Kamocsaynéban felötlött, hogy a siker fogalmához logikai szükségszerűséggel ellentétként hozzátartozik a kudarc fogalma, de ezzel sem akart foglalkozni. Az aggodalmat elhessentette magától. Forgatott a fejében ezt-azt.

egy csipetnyi keserűség

A konyhára gondolt. A PhD-jével bajlódó Sári – ha az egyetemen akar maradni, itt az ideje, hogy megszerezze – nem fogja naponta felmosni az ebédlőnek is szolgáló helyiséget. A vejére gondolt, aki vendégként jár haza a nemzetközi svájci kutatóból, és amikor minden második hét végén megérkezik, a vezetéstől kimerülve az egész szombatot átalussza. Zsoltira gondolt – a tényekkel szembe kell nézni –, unokájának keservesen megy a tanulás, holott anyja, apja… Idősebbik lányára, Jutkára gondolt, és Orsikára, a gyereknek kitűnő a matematikai gondolkodása, s a többi tantárgyat is jól és könnyen… pedig se az anyja, se az apja… Jutka az óvónőképzőt is kínnal-keservvel végezte el. Jutkában van egy csipetnyi keserűség, hogy ő, az idősebb testvér óvónő, Sári meg… Feloldhatatlan keserűség, hiszen többször próbálkozott megértetni vele, hogy minden jól végzett munka értékes. Persze a fizetésben is megnyilvánul a különbség kettőjük között.

És azon is eltűnődött Kamocsayné, legtöbbször azon, hogy milyen sokat, döbbenetesen sokat tudott Arany János a nőkről. Régebben is foglalkoztatta ez a kérdés, de itt a kórházban, a folyosón ülve, kezében a jókora betűkkel nyomtatott Napóleonnal, hogy ne hallja a locsogást a kórteremben, ébren, mozdulatlanul fekve a hajnali derengésben és most panyókára vetett pongyolában a műtétre várva újra meg újra csodálta, borzongva csodálta ezt a mélységesen mély tudást. Honnan? Kiktől? Kitől? Ilyen iszonyatosan sokat… Rozgonyi Piroska sértett büszkeségében… Jogos! Igen, jogos, hiszen Toldi… Kamocsayné az ágyon kuporgó testtartásban a fájós térdét ide-oda mozgatja. Piroska igent mond Tar Lőrincnek, de gyötrődésében… Meghalni, a Toldi „lelkére halni”. Kamocsayné lehunyja a szemét – gyönyörű – suttogja. Aztán a házasságban egész jól megvan Piroska a nyámnyila, szeplős Tar Lőrinccel. „A vérnek is lehet abban egy kis része. Nem epe a mézeshetek ifjú méze.” Pedig tagadhatatlan… Kamocsayné két tenyerét fájós térdére tapasztja – tagadhatatlan, hogy Piroska megveti férjét. És amikor Toldi újra megjelenik életében, Piroska férjétől „talpig elirtózott”. „Meddő legyen inkább, az egeket kéri.” Ezt tudta Arany! Ezt! Kamocsayné lefejti két tenyerét fájós térdéről, s úgy kulcsolja össze, mintha imádkozna. Legalább egy tucatszor többet tudott a nőkről, mint Németh László, bár az Iszony meg a Gyász is jó írás, tagadhatatlan, hogy mindkettő kimond valami fontosat, amiről addig hallgattak. De Arany… A Buda halálában is… A két nő, Gyöngyvér meg Ildikó. A nyitott ajtószárny mellett felbukkan a tolószék. A fehér köpenyes Feri arcán szemtől lefelé maszk. Steril, állapítja meg magában Kamocsayné. Egy steril férfiú, s egy pillantást vet az éjjeliszekrényre, az Így élt Napóleon alatt a kétszáz forintra. Ott van! Ott van! És fennhangon: – Kérem, azt a kétszázat a könyv alatt tegye el, kedves Feri.

A köszönömmel szinte egy időben Feri bal kézzel a pénzt, jobbjával a szállítandót markolja, Kamocsayné a tolószékbe huppan és siklik, egyelőre az előkészítőbe, s ott a feléje hajló elfüggönyözött száj utasítására elnyúlik a fekhelyen a ráborított, nyilván steril takaró alatt, majd operálandó jobb szemét a felszólítás szerint tágra meresztve belebámul egy készülékbe.

Honnan tudta ez a puritán életű férfi? Mert a pajzán, magyarán pornográf versikék, amelyeket a szemérmes irodalomtörténész, Voinovich Géza – igen helytelenül – elégetett, azok a versikék nem érintik a puritán életmódot. „Késő van, instálom” – mondta a vándorszínésznek felcsapott fiatal Arany, vagyis Bolond Istók az őt beinvitáló csinos színésznőnek. De mi zajlott benne? Zajlott – ez a helyes szó rá.

– Nyugtató injekciót kap – mondja a beborított száj, és Kamocsayné, míg belenyomják, lenyeli a megjegyzést, hogy neki semmi szüksége nyugtatóra. Takaróra sem. Fűtve van, nem fázik hálóingben. Akárcsak Hannibál, „hideget, meleget egyaránt tűrő”. Igen, én is. Én is!

Csend van. Olykor suttogva beszélnek, mint a temetésen. Sebészkés… Szike… Talán vér is.

Kamocsayné állának öklelő mozdulatával hessenti el a képzetet.

– Nyugodtan feküdni! A mozgást most kerülni kell!

Vajon kiktől, vagy inkább kitől tudta Arany? Talán a Tisza-kastélyban, Geszten, ahol klasszikus és magyar irodalmat tanított a verselgető tizenhárom éves Tisza Domokosnak. „Meddő legyen inkább…” Ez a sötét, szakadékos szenvedély!

„A költészet valami iszonyatos nagyot akar szavakba önteni.” Ki írta? Ki? „Quod nunc ratio, impetus ante fuit”, írja Ovidius. Ami most értelem, szenvedély volt egykor. Magyarul se rossz. Manapság persze nemcsak a szenvedély tűnt el az irodalomból, az értelem is eltűnőben. Ez a posztmodern!

Kamocsayné a steril takaró alatt fricskát ad a posztmodern irodalomnak.

– Az ujjakat se tessék mozgatni. Lazán… Engedje el magát. Lazán, ismétli a szót magában Kamocsayné. Nehéz. Nekem nehéz.

A mennyezetet nézi, a foltot a mennyezeten. Alighanem beázás, akárcsak otthon. Legfelső emelet… Ismét suttogó beszélgetés. Három hang. ·

„Meddő legyen inkább”… Kamocsayné teste összerándul.

– Ez most fájni fog egy kicsit.

Egy, kettő, három. Három szúrás a szem körül. Nem nyögök. Nem nyögtem. Sári… Rágódik, hogy Zsoltinak olyan nehezen megy. És most a PhD. Sáriban van némi fölény Jutkával szemben. Ami azt illeti, olykor fölényes velem is. – Az idősebb korosztály ezt nem érti. – Majd pontosítva, nem értheti. Jutka meg… Zsarnok voltál mindig, közölte váratlanul, miközben kistányérokba mérte a befőttet. Szorítottam a tanulásra, mert szorítani kellett… Sári behozott engem tegnap! Jutka óvoda után jön! Ők mindig… Ők mellettem… Nem! Mi nem? Mi nem?

Kamocsayné szája nagyra nyílik, mint a fuldoklóé. Küszködik a felmerülő, alábukó gondolattal. Iszonyatos súlya van. És aztán kimondja magában: Nem fontos, ez mind nem fontos. Jutka meg Sári, Zsolti és Orsika. Nem fontos.

Elcsúszik minden a messzeségbe.

Kamocsayné tátott szájjal, a semmibe meredő szemmel fekszik, akár egy halott.

– Tessék felülni! – Feri áll mellette a tolószékkel. – A lábat a támasztékra. A teljes talpat.

És Feri tolja, betolja Kamocsaynét a műtőbe. Kamocsayné az utasítást követve elnyúlik egy másik steril takaró alatt, fejét két támaszlap fogja közre, bal szemére előzetesen elsötétítő burok került, a műtétre váróra ráhúztak valami szerkentyűt. De lát vele. Nincs sebészkés, szike, vér. Kamocsayné fellélegzik.

A fiatal szemésznek sasorra van. Tízezret teszek majd a borítékba, mondja magában Kamocsayné, de a pénzt Jutka vagy Sári fogja átadni. Diplomásnak azért a munkájáért, amiért a fizetését kapja… Tulajdonképpen borzasztó. Én nem bírnám odaadni… Én nem…

– A készülékbe tágra nyitott szemmel tessék belenézni, ha szólok.

Kamocsayné rámered a készülékre…

Arany olykor megfordul a Wohl nővérek irodalmi szalonjában. Wohl Janka, a másik testvér nevére nem emlékszem. Talán nem is említi az irodalomtörténet. Janka a lényeges. Ma két Janka. Egy élő meg egy halott. Hát a hajadon Wohl Janka irodalmi szalonjában, nem valószínű, hogy Arany ott… Talán Rozvány Erzsébet vallott neki. A fiatal Arany a Rozvány fiút, Erzsébet öccsét tanította. Talán szerelmes volt Erzsébetbe.

A szemész feláll, a készüléken matat.

Talán Erzsébet is. Aztán férjhez ment. Később találkoztak. Arany akkor már… Írás is szól a kapcsolatukról. Tanulmány.

A készülékben nagy fénygömb bukkan fel.

– Tágra nyílt szemmel tessék belenézni. Mindvégig. Mindvégig szembenézni a fénnyel.

A nagy fénygömb sárgán izzik. Akár a delelő nap. Kamocsayné szófogadóan szembenéz vele.

Mi fontos? Mi az igazán fontos? A hályogot ez az izzó fény metszi le. „Legyen inkább meddő, az egeket…” Kétségbeesés. Elmúlik. Minden elmúlik. Semmi sem múlik el. Ami történt, beépült a világ rendjébe, és azon, hogy megtörtént, változtatni nem lehet. Még Isten sem változtathat rajta. Szent Ágoston? … Nem, nem, Aquinói Tamás írta.

A fénygömb most bal felől mered a szemébe.

Ha nem attól, ha nem tőle születik, az anya talán nem szereti, kevésbé szereti a gyerekeit, és ők is érzik, hogy az anyának valami más a legfontosabb. Valami más.

Körmei a takaró alatt a tenyerébe vájódnak, mintha a két kezével görcsösen kapaszkodna.

A fény most egy kevéssé távolodik. Messzebbről…

Olvastam én az ellenkezőjét is, vitázik Kamocsayné. Minél kevésbé a férjét, annál jobban a gyerekét. Persze nem Kosztolányi vagy Móricz írta, Krúdy sem. Azt hiszem, Herczeg. Herczeg Ferenc.

Kamocsayné szája lefittyen megvetően.

Honnan tudta Arany? Siklik az izzó fény. És Kamocsayné most hallja Arany tompa, hurutos hangját: Figyelni az embereket. „Hurut flegma gyilkos asztma”, motyogja magában. És Arany megismétli, de némileg másként: Figyelni az emberekre.

– Szép nyugodtan fekszik. Csak így tovább.

– Igyekszem – mondja Kamocsayné.

Apró karácsonyi gyertyák, csillagszórók, fényszilánkok röpködnek. Kamocsayné köztük most Arany tekintetét látja. Nem az arcát. Nem a szemét. A tekintetét. Én figyeltem az emberekre!

Nem mindig, nem kellőképpen, mondja Arany.

Én soha egy feketét az iskolában – ordítja hangtalanul Kamocsayné. Akkor se, ha délután még napközi vagy dolgozók középiskolája volt. Akkor se. Soha egy kiflit, egy süteményt a tanári büféből, ha nem vihettem haza a családnak. Én soha semmit egyedül.

Arany a fejét csóválja.

Na jó, az Albert kekszet megveszem magamnak az utóbbi időben. Jutka meg Sári állásban. Férjnél vannak. Az unokáimnak meg…

Az izzó fény. A hályogot… A fény lemetszi a hályogot.

Kamocsayné most ott áll a sivár udvaron. Szemközt a raktárépület, onnan jön elő az ügyeletes őrmester hívására Péter. Ott áll a fiatal Kamocsayné kiöltözve, életében először csupa jó holmiban, és elkapja tekintetét a sárga csillagról Péter zubbonyán.

Kamocsayné elterülve a steril takaró alatt most krákog egyet.

– Beöltöztem a Vera cuccaiba. Elhozott hozzánk egy csomó finom holmit, ékszereket is. Mindent visszakapott. Életben maradt. Mi szereztük neki, Béla meg én a hamis okmányokat. Mátyásföldre ment mint erdélyi menekült, nálunk akkor sokan bújtak, munkaszolgálatos férfiak meg ellenállók is, Mátyásföldön nagyobb biztonságban volt Vera.

A fénygömb most közel, egészen közel.

Rózsaszínű kosztüm, belvárosi szalonban készült, barett is volt hozzá, olyasforma, amilyet a reneszánsz férfiak viseltek. Csupa elegáns holmi. Csak a cipőm volt vacak. A saját cipőm. Vera életben maradt. Mindent visszakapott – ordít hangtalanul Kamocsayné.

A fiatal Kamocsayné ott áll a sivár udvaron Péterrel. A nyilasjelvényes sógor, aki elkísérte, egy kissé félrehúzódott. Milyen volt Péter arca? Távoli. Római domborművön, egy sír domborművén látott Kamocsayné – később, jóval később! – ilyen arcot. A halott, akihez szerettei szólnak. Az élők arcán fájdalom, a halott arca kifürkészhetetlen, távoli, túl mindenen.

A fiatal Kamocsayné levendulakölnit szórt magára indulás előtt. Ott az udvaron érezte a bőre levendula illatát, az ismert testnek áporodott szaga volt… A gyöngédségedben is éreztem mindig, hogy én szeretek jobban, hogy te csak elfogadod a szerelmemet, gondolta a fiatal Kamocsayné, de most kiegyenlítődik a számla.

Nem! Tiltakozik Kamocsayné tágra meresztett szemmel az izzó fényben. Én nem! Csomagot vittem be neki. Kockázatos volt odamenni, és én odamentem.

Odamentél, mondja Béla azon a rekedt hangon, amikor a rák már a gégéjét is megtámadta. Odamentél, de micsoda gőggel a szívedben!

… Kivihetlek innen még ma, mondta a nyilas sógor pártfogói hangon. Felmutatom a tagsági könyvem, hivatalos írást is szerzek. Fel vagyunk szerelve – és kacsintott egyet. – Nem is a kijutás az igazi nehézség, hanem hogy azután… hová. – Péter arcán remény tétovázott. – Megbeszélem Bélával, hogy hozzánk – mondta a fiatal Kamocsayné. És felemelte barettes fejét.

Nem igaz! Ez sem igaz! Bélával semmit sem kellett volna megbeszélni. Ugyanazt mondta volna Péternek, mint a többieknek, akik akkor nálunk… Szervusz. Harapnál valamit? Öltünk disznót Ercsiben rokonoknál. És a nyilas sógor, aki akkor már felmérte, hogy Hitler el fogja veszteni a háborút, és hozzánk költözött feleségestül, gyerekestül, viszontbiztosítási alapon, mert csöngetéskor mindig ő ment ajtót nyitni, nyilas jelvénye kitűzve, tagkönyve a zsebében, és keze fasiszta üdvözlésre lendült, a sógor hozta volna a kisüstit: – Egészségedre! Egészségünkre!

Másnap elvitték az alakulatot, mondja Kamocsayné Arany tekintetének. Visszamentem. Én visszamentem. De akkor már elvitték.

A fény elhalványul. Alig egy szempillantás. Már eltűnt.

– Túl vagyunk rajta. Igazán nagyon nyugodtan tetszett tűrni. Ne mozogjon! Majd Feri… Legalább egy óra hosszat nyugodtan feküdni!

Az elsötétítő burok lekerül a bal szemről, az orvos most az operált szemet takarja el.

– Helycsere – mondja Kamocsayné.

– Ma egész nap csak a legszükségesebbet tessék mozogni!

És már ott van Feri a tolószékkel. És a folyosón ott áll Sári, igen, ott, pedig belekötöttek a PhD-jébe, és Zsoltinak a tanulás… De itt van. És estefelé óvoda után majd jön Jutka… Kamocsayné a gurulószékben talpát a támaszra helyezve most szívéhez szorítja őket. Jutkát és Sárit, Zsoltit és Orsikát. Kegyetlen szív?… Ugyan, dehogy!… Dölyfös? Gőggel teli? Hát igen, gőg az van benne, tagadhatatlan, hogy van benne némi gőg.

Aztán Kamocsayné elnyúlik már a saját kórházi ágyán a paplan alatt. Sári odanyújtja neki a meghámozott banánt, Kamocsayné harap egyet belőle.

– Köszönöm, ennyi most elég.

– Én meg azt hittem, hogy a banán most jól fog esni neked. Azért hoztam. Nagy a tápereje…

Sári hangjában oktató sértődöttség. Kamocsayné pislog.

– Figyelni az emberekre – mondja a huruttól gyötört rekedt hang. – Nem önmagára. Az emberekre. Mindig az emberekre.

– Igen – mondja Kamocsayné fennhangon, mintha fogadalmat tenne.

– Mit igen, anyu? – Sári gyöngéden rápaskol anyja kezére. – Állítsák vissza a latinoktatást a gimnáziumokban?

Csend.

– Ha belegondolok… A tisztán látást a fény… Lemetszi a szemről a hályogot.

– De anyu a hályogot a szemész metszi le. Beszéltem Janecsek Klári férjével, ő szemész Vácott az SZTK-ban. Alaposan kikérdeztem. Vér alig egy-két csepp. Olykor semmi. Tudom, hogy irtózol a vértől.

– Javasolom, hogy kerülje a pátoszt! – mondja Arany már nagyon messziről.

– Kegyedhez sehogy sem illik. Magam is csak elvétve…

– Mennem kell, anyu. – Sári ismét rápaskol anyja kezére. – Pihenj! A poharadba töltöttem üdítőt. A pohár a könyved mellett. Óvoda után itt lesz Jutka.

kép | vecteezy.com