A KŐBÉKA
Novemberi hódolat W. S.-nek [1995 november]
Novemberre ér fölénk a kőbéka. Lassan megy, azóta is lassan megy, húzza rücskös kőlábait, vonszolja nagy, mohos kőhasát, A kőbéka hasát napfény sosem éri, moszatszürke mohák bolyhosítják, mint a barokk kút delfinjének s a Szent Mihály templom vízköpőjének északi oldalát. Élünk a nagy, mohos has alatt, fölnézve párák és ködök gomolygása mögött a megkopott kőszürkeséget, foltosságot, repedéshálót látjuk: térképtöredék a pleisztocénból, miocénból, gyerekkorunk őskorszaki „Kogutovicz Manó”-jából.
A moccanó kőlábak között úgy dél felé még laposan kileshetünk, amerre a napot sejdíthetjük; eső, moha és ázott kő dohszaga árad. Éjszaka fülünkre húzzuk a paplant, mert vonyít a kitépett szőrű éjfél, a házból kilépve kabátba burkolózunk, hogy ne érjen hozzánk a lenyúzott bőrű, ragacsos testű hajnal.
A kőbéka lassan megy fölöttünk, alig érezzük mozdulását. Betartja a kozmikus menetrendet: a téli napfordulóig jön, attól kezdve megy, ezt is lassan, azt is lassan. Soha nem késik, soha nem siet. 365 nap és nulla perc múlva ismét megérkezik.