ÜZENET A CETHALBÓL
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Karinthy Frigyes: Üzenet a palackban
A költőt kérdik, miért nem ír verset?
1930. Szilveszter
(Nehány sor elmosódott, aztán…)
. . . . . . . . „az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?…)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze –
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd… elmondom… amit…
majd, ha leszállok, hazaérek…
amit itt… éreztem… csak akkor
mondhatja el… ha kikerül… az utazó…
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a Fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”
Itt vagyok. Vettem az üzeneted. Értem minden szavad. Segíteni nem tudok, ahogy te se nekem, ebben akár meg is állapodhatunk, de ez így nem igaz teljesen, mert szavaidtól egyszerre társas lett a magány: párhuzamos egyenesek, amik nem találkozhatnak, de talán beszélgethetnek. Zörren a rozoga adó, berozsdált, nem használtam, minek, úgysincs vétel sehol, a mélységből kiáltok fel hozzád, Uram, vagy a magasságból ordítok le, mert félek, és nem tudom, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Koordinátáim vannak nekem is: a Félelem Végső Hosszúsági, a Süket Magány Harmincadik Szélességi és a Fekete Elkeseredés Századik Magassági foka hívja a valaha volt jeladót az Elhagyatottság Harmincadik Szélességi, a Szégyen Századik Hosszúsági s a Fogatösszeszorító Dac Végső Magassági Fokán. Megkésett üzeneted megérkezett. Azt nem mondom, hogy célba ért, mert talán nem nekem szántad, a másik szerencsétlennek, de engem eltalált, és én válaszolok, bár te már szerintem nem hallhatod.
nedves nyálka csöpög
Létezik, hogy az eltérő idősíkok összegubancolódnak, a terek egymásra tekerednek, és összezsugorodik a végtelenség? Létezik, hogy mégis meghallod szavam? Mindegy, a feladatom az üzenet leadása, nem az elmélkedés, egy ujjal pötyögöm ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, mentsetek meg, a kezem lefagyott, ujjaim megbénultak, homlokomról hideg izzadság csurog, sötét van, már három órája, három napja és három éve, hogy itt ülök, felállni nem tudok, nincs tér és nedves nyálka csöpög a nyakamba. A bálna néha felböffen és megremeg a hatalmas test, attól félek, vagy azt remélem, hogy kiokád, kapaszkodom, és nem tudom, hogy ez még a lecke vagy már maga a büntetés. Azt reméled, hogy egy tetves gyöngyhalász vagy betűt látó tengerész talán megkapja az elhajított palackot, és lásd, nem vagyok egyikük sem, nem is tudom, hogy ki vagyok.
Egy nagyot kortyolt a bálna, és fejbe vágott a palack, ez a nyavalyás környezetszennyezés, úszik itt bent a sok hulladék, megöli a cetet és kinyír engem is, ha megdöglik az állat, benne rohadok, de most, a lezúduló vízzel rohanó palack úgy tarkón talált, hogy elvesztettem az eszméletemet, majdnem megfulladtam, mert itt bent a lélegzés sem ösztönös, koncentrációt, harcot igényel. Fejem fáj a fuldoklástól, szemem előtt szikrák pattognak, dobhártyám lüktet, lógok a halon, kínzom a kínzóm, egy ütemre fájunk mind a ketten, kettős kínt enyhíthetne alázat, de itt most lét feszül a létnek, vagy ő vagy én, vagy mind itt pusztulunk, nem kímélem hát, belülről az orrnyílásra tapadok és szívom a beáramló oxigént, én, a parazita, no lám, csak kiderül lassan, hogy ki is vagyok valójában.
hányja-veti
S hát, amint magamhoz térek ahelyett, hogy nyikkanás nélkül szenderülnék a másvilágra, mert szívós is vagyok, és a büntetésem sem telt ki még, a palack ismét fejbe vágott, de most lágyabban, nem okozott kárt bennem, és döbbenten tapasztaltam, hogy a szája betapasztott. Kitapogattam a nyakát, számba vettem a mocskos és málló parafát, és kihúztam a dugaszt. A papír gondot okozott, mert itt állandó a hullámzás, hányja-veti magát a cet, én meg verődöm ide-oda, nem vagyok ura sem a testemnek, sem a helyzetemnek, és saját akaratom sincsen. Szóval felemeltem a palack száját a nyálka fölé, és lassan araszolva, békaláb-tempóval közelítettem a garat felé, ott néha némi fény is beszüremkedik és valami halványan foszforeszkál. Reménykedtem, hogy nekem szól az üzenet, és biztatás, világos tanácsok lesznek, mit tegyek, hogyan szabadulhatok szorult helyzetemből. Csalódnom kellett. Nem az első és nem is az utolsó alkalom.
Nem a megmentőm szólt hozzám. Mégis köszönöm soraid, válaszolok is rá. Szerintem mi jóban lennénk, ha közelebbről ismerhetnénk egymást. Irigyellek is kicsit. A hitedért, hogy lesz talán, aki meghallgat. A kíváncsiságodért, hogy lehet-e még jutni előbbre.
Köszönöm a szót, amit te adtál a számba, mert üzeneted nélkül néma maradtam volna, palackba zárva feszült volna a kín, de most kiszabadult a fájdalom, felszakadt a seb, szűkölő vonyítás szaggatja a torkom, és szavak tolulnak a számba. Elönt a szó-beszéd sürgetése, üzenem a feladónak, hogy a szabadítóm lett, hogy felismertem: mégis van emberhez méltó remény.