ÜNNEPI CIKLUS
I.
fölém terül oldalvást
a felhők rétegzett terhe
a tomboló reggeltől csak
milliméternyi üveg a távolság
nézem a foltokat,
az eső magára hagyott
becsapódásait
azt hittem nincs
közvetettebb
mint az ég és köztem a
kapcsolódás
II.
kirándulunk
abban a sűrű sötét erdőben
mindig pár méterrel előttem jársz
egyenletesen haladsz
biztosabban mintha kijelölt utat keresnél
félek eltűnsz mint
a terepruhát öltő katonák
magadra veszed a mindenség gondjait
eggyé válsz az erdővel
rajzolattá a rajzolt ágak között
megkérded követlek-e
s a mondat fennakad az ágakon
cseng hosszan míg magunk mögött hagyjuk
ázott madarat a rothadó avaron
III.
átadom magam a csöndnek
s mint darálón a mák
finommá őrölt fekete pépként
kerülök elő megint
nem kell pontosítanom
egyetlen mozdulatot sem
nem kell küzdenem
a megfoghatatlanért
nehézkedés juttat át
a csavarodó fémeken
hogy elegyedve
hasznosuljak megint
IV.
aztán simulnak a sorok
ahogy forró vasaló uralja
a terítő fehér végtelenjét
egyenletes kápráztató világ
felszáll a gőz és párával telíti
a feszültség száraz levegőjét
kinézek az ablakon
szitáló köd borul az alkonyi tájra
a napkorong narancsfénye
pasztellé szelídül
V.
húzódj kicsit oldalra
emeld az állad
az időzítő kiold
megfoghatatlan az arcodon az
árnyék körülötted minden
ünnepi rendben
kérdések nélkül
versbe fogni bátor
lesz majd valaki más