SZARVAS SZEPTEMBERBEN
2000 szeptember
Mozdulatlanná dermedten figyeltem. Ott állt velem szemben, méltóságteljesen, nem éppen hunor-magori csodásan, de azért kétségtelenül bika. Mintha a semmiből bukkant volna ki, úgy jelent meg a levágott ágakból képződött rőzse mögött. Testét elrejtette a bozót, csak hatalmas agancsa, figyelő szeme, szikár feje magasodott ki belőle. Ősz volt, nemrégen költöztünk ki. Tíz év kemény küzdelem állt mögöttem, ahogy ott ültem a félig kész tornácon, az erdő közepén, és farkasszemet (szarvasszemet?) néztem ezzel az állattal. Úgy éreztem, mint akkor mindig, amikor a tíz év alatt a reménytelen küzdelem, hogy megvessük a lábunkat az erdő kellős közepén, a szocialista emberpusztítás remekműveként elnéptelenedett falu helyén, még a szokásosnál is reménytelenebbnek látszott, egy hajnaltól késő délutánig végigdolgozott nap után gyalog mentem haza az öt kilométerre fekvő faluba, és a lefelé bukó nap utolsó sugaraival végigpásztázta a pazar völgyet, erdőszagot hozott a szél és a zsigereimig hatóan otthon éreztem magam a tájban. Akkor, ezekben a pillanatokban kapott útravaló tartotta bennem a lelket éveken át, mert akkor éreztem úgy: mégis érdemes, mégis megcsináljuk. És most az őszi délutánon megint átjárt az érzés, hogy érdemes volt, ím itt az első jutalom. Ugyan ki állíthatja, hogy háza tornácán üldögélve házhoz jönnek neki a szarvasok, hazánk legnemesebbnek tartott vadjai?
komoly figyelem
Úgy mondják az ilyenre, hogy pompás bika volt. Rőt vad. A szomszéd dáliáit lelegelte, emberi hajszál kellett neki riasztásul. A népi bölcsesség azt állítja, megérzi a madzagra kötözött hajcsomókori az emberszagot mint a tizenkét fejű sárkány és nem megy arra. Megfogadtuk a nagy bölcsességet s lenyírott hajunk most így nyert új értelmet a szarvasriasztás autentikus eszközeként. A szarvas nem igazán méltatott engem komoly figyelemre. Valószínűleg meg volt győződve róla, hogy itt ő van otthon, még ha a gazból időnként előbújó nőszirom és a bozótból kimagasló diófák bizonygatják is, hogy valaha emberek éltek ezen a tájon, és ha a munkások zaja, kopácsolás és fűrész hangja azt jelzi is, hogy megint fognak.
A szarvasok bőgnek, mert így szekták. Mikor először hallottam meg húsz méterre a háztól, úgy ugrottam ki éjfél után egy órakor a házból, mintha bolha csípett volna meg. Urbánus romantikával megáldott népek gyakran merengenek el a szarvasbőgés esztétikus gyönyörűségén, ám ha szinte a gyomrodból hallod és legszebb álmodból ver fel, már nem oly idillikusan éteri, különösen, mert vésztjósló hörgésekkel, dobrokolással és harasztzörgéssel társul. Ha pedig láttál már egy jól megtermett bikát egészen közelről, mondjuk versenyt futottatok, ő gyalog, te lovon, az erdőszélen, egészen addig, amíg elegáns könnyedséggel egyszer csak be nem szökött előled a fák közé, nos, akkor a félelmetes, gyönyörű látványból elsődlegesen a félelmetes marad meg, és a gyönyörűt elteszed húsz évvel későbbre, amikor deres fejjel az unokáknak kell előadni a csodaszarvas kalandjait.
Vagy húsz percig szemeztünk. Aztán a szarvas lassan, elmélázva másfelé fordult, lehajolt, mintha elvesztett volna valamit és azt keresgélné. Tanácstalanul, bizonytalanul egy darabig szöszmötölt a bozót alján, majd lassan beleolvadt abba, meg a szeptember végi borostyán alkonyba.