MELYIK LÉPÉST HIBÁZTUK EL?

Megrendítő könyvet tart kezében az olvasó^[1]. Az előszó szerzője elmondhatja, hogy kevés ilyen megrázó témájú művet olvasott – annak ellenére, hogy tárgyát eddig is ismerte, és az, hogy mélyebben nem merült tanulmányozásába, nem csak időhiányból és nem csak lelkiismerete elaltatásának öntudatlan vágyából fakadt. Sokkalta inkább a szembesülés, és ezzel a végső kétségbeesés, a kétségbeesés elviselhetetlenségének félelméből. Ez a mű azonban megfoszt bennünket a további kibúvók lehetőségétől.

A kis kötet napjaink leghatalmasabb problémájáról, a Föld ökológiai pusztulásáról, és az emberi szellem idevezető útjáról szól.

A kérdés most, a huszadik század utolsó harmadában lett életbe vágó fontosságú. De ha visszatekintünk, ha megpróbáljuk történelmi – és szellemtörténeti – gyökereit feltárni, kiderül, hogy az még az ember materiális világának, létezése feltételének, a Földnek mint életünk közegének megléténél is fontosabb.

Minden félelmünk, rettegésünk, idegenkedésünk ellenére e tanulmányok nyomán kénytelenek vagyunk végiggondolni a folyamatot, melyet Endreffy Zoltán nem félt szemünk elé tárni – s talán azért nem, mert benne az átlagos embernél mélyebben él a megváltoztatás, a helyrehozás reménye, a világ teremtettségének bizonyossága. Ha, mint a bevezetés írója mégis vitára kényszerülök, ha mégsem tudok megszabadulni kétségbeesésem terhétől, az nem az ő hibája. Nem vele, hanem önmagammal vitatkozom – mint azt, alkalmasint, a könyv minden olvasója megteszi majd. Az ő nevükben, az olvasók, a megrendült olvasók nevében beszélek, bevezetőm az ő gondolataikat és valamennyiünk gondolatait próbálja megfogalmazni.

akarattalan bűnök

Ez a tanulmánygyűjtemény nem filozófia, nem ontológia, és mégis: minden filozófiai tanulmánynál mélyebben foglalkozik létünk alapvető problémáival. Nemcsak a napjainkban fenyegető világkatasztrófával, hanem az egzisztencia, a szellem talán még rettenetesebb katasztrófájával. Nem tudok róla másképpen, mint a szubjektív megrendülés hangján szólni – az emberi szellem felelősségét, ebben az egzisztenciális helyzetben nem lehet másképpen, mint a sajátunkét átélni, még akkor sem, ha a cselekvés szintjén egyszerre vagyunk felelősek és tehetetlenek. Életem vége felé – és nem lehetetlen, hogy az emberiség életének végéhez közeledve, nekem, és mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy nem a semmi a legrettenetesebb fenyegetés; hogy van annál kétségbeesettebb állapot is, a megbánt és a helyrehozhatatlan bűnök világa – sőt, ami még annál is kétségbeejtőbb: a végzetként reánk sújtó, akarattalan bűnök, a saját emberi fajunk, saját létezésünk, és a létezés terének, a világnak – talán úgy is láthatjuk, hogy a teremtésnek – elpusztítása.

Az ökológiai katasztrófa az emberiség és az emberiség számára megismert világ létezését fenyegeti – és vajon átérezhetünk-e bármi fenyegetettségét, mely félelmetesebb saját magunk és világunk egzisztenciájának megsemmisülésénél? A tökéletes pusztulásnál, amely felé haladunk, és amit megakadályozni nincs módunkban, bár erre az emberi elme képes lenne, és az emberi viselkedés rendelkezik annyi erővel, hogy megállíthassa önpusztításának katasztrófáját. Ez a lehetőség, mely egyben lehetetlenség is, az emberi szellem jellegéből fakadó paradoxon okozza kétségbeesésünket – de egyben, talán, a remény utolsó szikrájának fellobbanását is.

Valójában, ha erről viszonylag kevés szó esik is, nem az emberiség jövőjéről (jövőtlenségéről), hanem múltjáról kell elgondolkoznunk e könyv olvastán. Hogyan, miként kódolódott belénk az, hogy amit fejlődésnek éreztünk, amiért – kénytelen vagyok ezt a patetikus kifejezést használni – embermilliók küzdöttek, és gondolkodó elmék tíz- meg százezrei fáradoztak, a rontás szellemét hordta magában? Az igazi tragédia, ami ebből a műből kibontakozik, ebből a paradoxonból s a nyomában támadó kérdésekből fakad, az emberi szellem önmagába forduló végzetéről, minden ideánk és fáradozásunk saját ellentétbe-fordulásáról, egy iszonyatos büntetés végzetéről szól – olyan bűnről, melyet az emberiség egésze en masse követett el, s melyért most az egyes ember felel. Mintha valóban az ördög karmaiba kerültünk volna, mintha a gnosztikusok gonosz istene szorított volna markaiba, hogy közönyből, vagy talán sokszor jóakaratból vigyük végbe azt a pusztító munkát, amit ma már aligha tudunk megállítani.

paradoxon

Rettenetes a világ megsemmisülésének tudata. De mérhetetlenül, összehasonlíthatatlanul rettenetesebb az a tudat, hogy ezt a katasztrófát nem valamely külső hatalom, nem a kozmosz vagy a földi természet ereje, hanem önmagunk, az emberi szellem fejlődésének folyamata hozta létre. Ennek a paradoxonnak felismerése sokunk számára kétségbeejtőbb a megsemmisülés folyamatánál.

Ez a könyv ennek a paradoxonnak a kibomlását próbálja nyomon követni, és azt a tragédiát körülírni, ami az emberi szellem fejlődésébe mintegy a legelső pillanattól bekódolta önmaga megsemmisítését.

Igen, jogosan beszéltem fejlődésről, és nem egy kezdetektől fennálló destrukciós folyamatról. A világnak, pontosabban az emberi világnak, a hagyományos értelemben vett teremtésnek, a teremtettség tudatának, nemcsak a jövőnek, hanem múltunknak, az emberi történelem minden értékének tökéletes megsemmisítését jelenti ez, beleértve az emberi szellem nagy ideáit, a célszerűségnek, az erkölcsnek és magának Istennek ideáját is.

Mert ha a világot Isten teremtette, akkor – ezt kimondatlanul is így érezzük – egyszer majd ő is fogja elpusztítani. Ha azonban be kell látnunk, hogy ez nem így történik, magában a teremtés tényében is kételkednünk kell. És ha az emberi szellem valójában fejlődésének folyamatában jutott el az önpusztítás kényszeréig, ha még képesek vagyunk a mitológiában, a jelekben, a transzcendenciában hinni, el kell fogadnunk, hogy a Rossz az, ami kezdettől éltette, ami létezésének tüzét lángra lobbantotta.

Ha képesek vagyunk hinni a mitológiában, a jelekben, a transzcendenciában. De vajon sok millió éves történelmünk hitének folyamata után képesek vagyunk-e a nem-hitre, a célszerűség teljes megtagadására, és ezt a pokoli folyamatot nem látjuk-e, egyszerűen csak szellemi alkatunk inerciája folytán, a paradoxonban megnyilvánuló Gonosznak?

Nehezen szakadunk el a célszerűség képzetétől: egész emberi létünk, kisgyermekkorunk és a kultúra kisgyermekkora óta nem tudjuk létezésünket másnak, mint értelmes tettek folyamatának elképzelni. Olyannyira így van ez, hogy bár mindannyian tudjuk, hogy természetes vágyunk, akaratunk, szellemünk minden fennmaradási törekvése ellenére minden lépéssel életünk befejezéséhez közeledünk, az emberi szellem valamennyi erőfeszítését felfoghatjuk e szükségszerűség megváltoztatására irányuló vágynak. Minden erőfeszítésünk a halál elkerülésére irányul, mindaz, amit a lélek értékének tartunk: az erkölcs, a gondolat, a művészet, mind ezt szolgálja. Ezt szolgálják az emberi elme legnagyobb és legfenségesebb gondolatai: Istennek és a vallásnak, a transzcendenciának, a léten túli létnek és a világban-létnek folyamatai. Most azonban kiderül, hogy Káin és Ábel története nem véletlenül nyitja meg a Biblia társadalomtörténetét. Valójában mostanáig ezt folytatjuk: a transzcendens Jó, az Istennek szánt áldozat elfogadásának nevében, az el-nem-fogadás csakis transzcendens élményének fényében válunk e földön gyilkosokká – s a földi teremtmények gyilkosságával egy időben a teremtés gyilkosaivá.

Félelmetes, amikor Endreffy, nem is egyszer, azt említi, hogy sokan a judeo-krisztiánus világnézetet teszik felelőssé azért, hogy az ember mint a teremtés legtökéletesebbje, Isten képmása felhatalmazottnak érezte, és e hit elpusztítása után is felhatalmazottnak érzi magát, hogy a természeten, „a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen uralkodhassék.” Csakhogy vajon a két bibliai kijelentés, az Isten-képmás természeten uralkodó felhatalmazottsága és a szeretet parancsa nem áll-e eredendően szemben egymással, s vajon valaha is összeegyeztethető-e egymással? Hiszen a szeretet a természet védelmét is jelentené, és ha így lenne, a természet törvényei az erkölcs törvényeinek is megfelelnének. De ki mer erkölcsről beszélni, elnézve az ember történeti tevékenységét, azt, ahogyan évmilliók óta a természeten uralkodik, vagy szelídebben úgy is mondhatjuk, amikor a természet erőivel manipulál? De vajon fennmaradhatott volna-e, fennmaradna-e enélkül? Hiszen mindaz, ami a mai természetpusztításhoz vezetett, a hajdani gyűjtögetés, vadászás továbbfejlesztése lépésről lépésre, mindig csak kicsit tökéletesítve módszereinket, míg egyszer észre nem vettük, hogy a folyamat megfordult, a tökéletesítés pusztítássá alakult? De van-e ember, aki megmondja, mikor történt a nagy fordulat? Van-e, aki rájöhetne, melyik lépést hibáztuk el?

melyik volt az ősbűn

Lehet, hogy akkor, amikor létrejött az ember ember általi megkülönböztetése, és megindult az a polarizáció, ami ma mindinkább a kevés nagyon gazdag és a sok éhhalálra ítélt szegény közötti szakadékot létrehozza. S e polarizációval egy időben a másikat, a népekét és nemzetekét a történelem egészét kitevő háborúk sorozatát. Nem tudunk megszabadulni attól a gondolattól, hogy az embernek ember általi elpusztítása sugárzik ki az ember természeti környezetének megsemmisítésére is – vagy legalábbis attól a benyomástól, hogy a kettő összetartozik, s az egyik a másik büntetésének is látható. De hogy melyik az elsődlegesebb, hogy melyik volt az ősbűn, az embertestvérnek vagy az Édenkert integritásának elpusztítása, alighanem sohasem tudjuk eldönteni. De megfogható-e, bárhol is, ennek a folyamatnak egyetlen döntő pontja? Felelőssé tehető-e egyetlen ember a maga személyességében – vajon nem abban áll-e ennek a folyamatnak kétségbeejtő végzetessége, hogy benne tökéletesen és helyrehozhatatlanul elválik az ember mint személy és az ember mint egy természeti faj egyede, s az emberi szubjektumok szellemi világa, összeadódva, egészen más eredményt ad, mint egyes részeiben.

Érheti-e az emberi szellemet nagyobb tragédia, mint hogy ezt önmagáról felismerni kényszerüljön?

S ha ez így van, mi lehet az emberi lét fenntartásának – úgy is mondhatjuk, az emberi szellem fenntartásának további lehetősége? Van-e értelme annak, hogy az egyes ember szellemét felrázzuk, az egyes ember akaratát és cselekvéseit megváltoztassuk – vajon az emberiség múltja nem utal-e arra, hogy kár ezért a fáradozásért, a felkeltett rémületért, hogy az emberiség demográfiai robbanása és civilizációs tendenciáinak robbanásszerű fejlődése nem fokozza-e a gazdag–szegény ellentétet? Hiszen az orvostudomány elképesztő fejlődésével egy időben egész népek pusztulnak el járványos betegségekben, a földművelés és állattenyésztés technikai fejlődésével párhuzamosan gyermekek milliói halnak éhen, és a kultúra fejlődésével mind többen fosztatnak meg eredeti kultúrájuktól, hogy helyette az önmagát kifejezni-nem-tudás némaságába süppedjenek.

Lehet, hogy a világ és az ember összetartozó megsemmisülésének pánikszerű felismerése okozza azt a félelmetesen paradox belenyugvást, amely éppen paradoxitása miatt nem ismeri és nem fogadhatja el önmagát, hanem most már, alighanem elkésetten keresi a megoldást, mely a törvényszerűen idevezető utat eltérítené eredeti nyomvonaláról, és az embert valóban természetfeletti hatalommal ruházná fel, az őt körülvevő, megteremtő és magába fogadó természet felett. Hiszen másképpen, mint az eddigitől gyökeresen különböző magatartással a földi megváltásra irányuló minden erőfeszítés reménytelen. Ez a megváltozott magatartás elsősorban a felismerésben, a szembenézés bátorságában ölthet testet: szembenézésben a reménytelenséggel, a bűnnel, gyarlóságunk megváltoztatásának elképzelhetetlen nehézségeivel. Mondhatjuk, az embernek mint a teremtés legfontosabb földi objektumának, de úgy is mondhatjuk, hogy a földi fejlődés jelenleg legmagasabb értékű produktumának gyökeres megváltoztatásával próbálkozhatunk csak azzal, hogy önpusztításunk folyamatát megállítsuk és talán meg is fordíthassuk.

Ma már nincsenek kevesen, akik erre tették fel életüket. De vajon az elszórt emberi jóakarat képes-e a történelmi folyamat tehetetlen görgésének megállítására? Bevezetőm kezdetén azt írtam, hogy a legtöbben gyávák vagyunk ezzel a problémával szembenézni, és hogy a könyv szerzőjének egyik legnagyobb érdeme a bátorság, amivel tanulmánykötete tárgyát megközelítette. Úgy látszik ez a téma magában foglalja a paradoxonok szükségszerűségét. Azt hiszem, hogy ebben az esetben nem szabad szavaink és tetteink eredményére gondolnunk. Nem szabad erőfeszítéseink kimenetelét, hatásfokát fontolgatnunk. Enélkül csak lelkiismeretünk parancsának engedve kell szólnunk, s hogy a bizalomnak, a sokszor irracionálisnak tűnő reménynek erősebbnek kell lennie a mérlegelésből fakadó pesszimizmusnál. Vannak – ha ritkán is – olyan helyzetek, amikor az irracionalista remény teremti meg a racionális cselekvés lehetőségét, és vannak olyan embertársaink, akik filozófus létükre is az értelemnél magasabb rendű értelem nevében szólnak hozzánk. Ezekkel a szavakkal találkoznak e könyv elolvastakor.

1. Az írás előszó Endreffy Zoltán „…hogy művelje és őrizze” című tanulmánykötetéhez. ↑

kép | vecteezy.com