A TÉR SÚLYA
1994 február
Kortársak voltunk, de sok közös és közeli ismerősünk ellenére sem adatott meg számomra ismeretségünk személyessége. Képeit látva azonban mindannyiszor elfog egy különösen, meghitten közeli kapcsolatnak, a személyes szeretetnél is mélyebb ismerősségnek érzete. A művésznek kijáró tisztelet és áhítat hangján szólok róla, de azzal a megrendüléssel, mellyel emberi szenvedését kell, ha ismeretlenül is, átélnem. Ország Lili képei ezért olyan rejtélyesek a számomra: mintha egy mérhetetlen és beláthatatlan fájdalom labirintusában bolyonganék, olyan fájdaloméban, amit csak egy titokzatos ráérzés, a képek sötét tónusából előderengő sugárzás érintése ébreszthet fel bennünk. Ezeken a jobbára nonfigurális festményeken – főleg kései műveiről beszélek – ugyan mi keltheti a szenvedésnek és a veleszenvedésnek azt a vonzását, melyet Ország Lili képein mint saját tárgytalan fájdalmam képmását ismerek fel – csak éppen a saját érzéseim átélésénél sokkalta pontosabb, élesebb és könyörtelenebb tisztaságban? Mi lehet az, amit egy festő oly sokkal jobban tud a szavak emberénél? Hogyan növekszik mélyebbé és intenzívebbé a lét megnevezhetetlen tragikuma pusztán attól, hogy nem oldjuk fel szavaink híg közegében, nem próbáljuk meg a tudat éles és hideg fényében differenciálni, árnyalatokra bontani és ez árnyalatokat összehasonlítani, hanem egy másféle tudás szerint közvetlenebbül látjuk meg a világ szerkezetét? Vajon pusztán ebben, a világ végtelenül bonyolult szerkezetében rejlik a lét ős-tragikuma, vagy pedig abban, ahogyan mi látjuk ezt a szerkezetet; átláthatóságának sokszoros áttűnései és tükröződései okozzák-e azt, hogy átláthatatlannak véljük? A tér kitöltetlen rései másolódnak szemünkben újra és újra egymásra, hogy egyszerre érzékeljük rés-jellegüket és azt, hogy e rések virtuálisak csupán, mert attól, ami kitölti őket, válnak szorosabbakká és tágabbakká úgy, hogy a bennük levő tér e lengeteg és kitöltetlen semmi soha, sehol, egyetlen pillanatra sem lengeteg és kitöltetlen, hanem mindig súlyos és főleg mindig betöltött. Ha csak mi is látjuk ilyennek a világot, ezt az érzékelést saját lényege teszi lehetővé – már csak azért is, mert mi is részei vagyunk, saját mintájára teremtette szemünket olyanná, hogy felismerje a káosznak és a bonyolultnak összetéveszthetetlenségét, de talán ezt a titokzatos pontot is, ahol ez a kettő mintha összeérne, s köztük megint csak az összeérés rését, mely egyben az elválasztottak összesimulása is. A tér nem egyszerűen kitöltött, hanem végtelenül sokszorosan átjárt, és ez az átjártsága, benne a testet öltött szabadság és mozdíthatatlanság látszólagos paradoxiája, a tér saját, belső feszültsége kelti a tragikum érzetét.
Nem tudom, s talán ezt senki sem tudhatja, Ország Lili sorsából és alkatából fakadt-e az a tragikus létérzékelés, mely a tér e transzcendens szerkezetét megláttatta vele, vagy tudása volt-e oly mély – vagyis festőisége oly mesteri –, hogy e megnevezhetetlen szerkezeteket felismerve nyílt meg előtte a dolgok átélésének feltétlenül tragikumhoz vezető útja. Abban az egyetlen lehetséges közegben, melyben a lét megnyilvánulásai a tiszta térben, csakis a térben történnek; mert a képzőművészetben tér és lét nem válik szét egymástól, egyik sem befogadója, hanem mindkettő inkább szinonimája a másiknak.
szavak nélküli létezés
Kései képein Ország Lili a tér meghatározhatatlanságát ábrázolja: nem azt, ami ebben a meghatározhatatlan térbe helyezett, hanem magát e teret. Az, ami formátlan – pontosabban a formát egyszerre megelőző és meghaladó – azonban mégis csak formákkal érzékeltethető: színekkel, alakzatokkal és felületekkel. A felületes szemlélő számára – kiváltképpen, mert a képek címekkel rendelkeznek –, e téralakzatok könnyen tűnhetnek szimbolikus jelentőségűeknek, és valóban: városok, titkos kapuk, labirintusok között bolyongunk, akárcsak egy képzőművészetileg ábrázolt Borges-műben. A kettő mégsem összevethető: mert mennyivel egyszerűbb, mennyivel inkább a síkfelület linearitásának megfelelőbb a Borges-novellák misztikuma Ország Lili e képeinél. Az ő képein a címek nem szimbólumok, hanem jelentések, pontosabban jelek: egy szuverén világ nyelvének utalása a mi világunkra – pontosabban: fogalmak, melyeket a mi nyelvünkből választott ki azért, hogy a szavak nélküli létezést a miénkben elhelyezhesse.
Ország Lili képein nem egy körülhatárolt vászondarab, hanem a tér e körülhatárolt vászondarabbal jelzett, kihasított részlete lesz láthatóvá a dimenziók végtelen bonyolultságában. Láthatjuk síkfelületnek – de láthatjuk a perspektíva szabályai szerint mélyülő háromdimenziós, szabályosan euklideszi térnek is – csakhogy, ha így nézzük, hamarosan rájövünk arra, hogy e tér alakzatai nem a szabályos perspektíva vonalai mentén haladnak, hanem mindenféle irányban legyezőszerűen elfordulnak egymáson. Ezek a kapuk nem a kintet és a bentet választják el, mert a létezés nem osztható két részre, még akkor sem, ha két része nem szimmetrikus egymással. Ország Lili tere, éppen ez egymáson kicsit elcsúszó perspektívák miatt nem osztható, hanem folytonosan újrateremthető és újrateremtett, nem mint a létezés edénye, hanem mint maga a létezés. Képein nem az ábrázolt, hanem az ott megjelenő definiálhatatlan valóság teremtettségét érezzük, a valóság egy olyan formájáét, mely a tőlünk független és a csak bennünk megszülető létszférák közötti meghatározhatatlan térben helyezkedik el. Nem e tér leképezése, hanem maga az a köztes tér, mely egyszerre érzékelhető és érzékfeletti.
A művészetpszichológia egyik legnagyobb kérdése, hogy miként következhet be az érzékelés ilyetén átalakulása, pontosabban kitágulása, egyetlen érzékszervünk használatával; másképpen: milyen erősen kell látványjellegűnek lennie a festett képnek ahhoz, hogy túlléphessen önnön látvány-jellegén, a lét érzékelésének illúzióját keltve. Ennek a kérdésnek megválaszolása nem az én dolgom, hanem a művészettörténész feladata. Ezért a műtörténész munkájának megköszönésére gyűltünk össze e mai délelőttön.
misztikus szépség
A magam részéről ezt a rejtélyes teret olyan eszközökkel látom megvalósíthatónak, mely nagyon közel áll a zene hasonlóan titokzatos teréhez, a lét azon köztes állapotához, mely szintén csak eszközeiben valósul meg, de amely mégsem azonos eszközeivel. Ország Lili kései festészetében (főleg a Labirintus-sorozatban és a Titkos kapukban) ezt a varázslatos erőt a nagyon hasonló elemek, például az integrált áramkörök misztikus szépségében: hajlékony, csaknem önmagukba visszatérő és mégis minduntalan továbbvezető kanyarulataikban a kicsinységnek s benne a szinte végtelen variabilitásnak komplexitásában, ez elemek hasonlóságában és mégis-különbözőségében, a majdnem-szabályos ritmus kihagyásaiban, a majdnem szimmetrikus aszimmetriájában, a perspektivikus ábrázolások elkezdésében és az irányok hirtelen megszakadásában vagy elhajlásában, újakkal helyettesítésében, egy-egy figurális allúzió megjelenítésében látom megvalósítottnak. Két világ létezik: az egyik szavakkal kifejezhető, a másik elmondhatatlan. Akárcsak a zene: létezésünk peremén, már-már azon túllépve helyezkednek el ezek a térképzetek, s akárcsak a zene összhangzásának csúcspontján, egyetlen pillanatra a tökéletes harmóniát tökéletes csendnek, vagyis a hangok mozdulatlanságának is érzékelhetjük, alakul át ezeken a képeken a festői látvány eredendő dinamikája a tartalom végzetes mozdulatlanságává. Az a mérhetetlen súly, melyről úgy érezzük, hogy ezeket a képeket a levegő – vagy a földi gravitáció – egy pontjára függeszti, a zene elhangzási pillanatának felel meg. Sohasem hallottam teljesebb csendet Ország Lili képeinél. Talán ezért olyan végtelenül szomorúak.