VIHAR

Tápai úgy ébredt, ahogyan az utóbbi időben általában, görcsbe rándult belsőségekkel. Gyomor, máj vesék, belek, epe, tüdő, vénák és erek, lép, szív, minden összehúzódott benne apróra. Hónapok óta így ébredt, de megszokni nem tudta. Megszoksz vagy megszöksz, idézte újra a régi bon mot-t, ivott egy pohár vizet, aztán fölöltözött. Enni nem bírt, a víz kitöltötte az üregeket a hasában. Elindult le, a partra.

– Láttam, hogy közeledik – ismerte be hónapokkal korábban. – Fölkészülten vártam.

A detektív komoran hallgatott. Hosszan. A válla fölött Tápai jól látta a kamerát. A villogó piros ledet is, amely a fölvételt jelezte.

– A fölkészülés a kalapácsot jelentette? – kérdezte a rendőr.

Tápai bólintott.

– Honnan gondolta, hogy…?

– Tapasztalatból – vágott közbe Tápai.

Századszorra mondta már el. És sejtette, hogy még vagy százszor fogja. Nem tévedett. Addig ismételte, míg föl nem mentették.

– Én megmondtam előre – mosolygott rá Szilvia. – Önvédelem.

Tápai megpróbált visszamosolyogni a nővérére, de nem ment.

– Nem volt azért ennyire egyszerű – fontoskodott az ügyvéd.

– Ha hazudtam volna százszor is, egyszerűbb lett volna? – szólalt meg Tápai.

– A tárgyalás föltétlenül – vélekedett az ügyvéd, s újra, ezredszer kioktatta a védencét. – Bár azzal, hogy a kezében a kalapáccsal várta az áldozatot, nem kicsit nehezítette meg a dolgomat. Ha azt mondja, fölkapta, amikor magára támadt, sima ügy, így… Mindegy. A lényeg, hogy így is nyertünk.

Már amennyiben ez győzelem, gondolta Tápai. Sem ezt nem érezte annak, sem a másikat, az eljárás okát. (Akkor még nehezen ment gyilkosságnak nevezni.)

Megrázta a fejét, hogy kivesse belőle az emlékképeket. A part menti sekélyben csöndesen ringott a csónak. Eloldozta, belegázolt a vízbe, átlendítette a lábát a ladik oldalán, megragadta a fenéken heverő evezőt, a vízbe mártotta. Megnyugtatta az evezés. A reggeli párában a tó már-már valóban tengernek tetszett. Néha olyan könnyen látjuk nagyobbnak a dolgokat a valóságosnál. Máskor meg kisebbnek érzékeljük, futott át Tápain a nem túl eredeti gondolat.

Igaz, hogy az a vadbarom kiszámíthatatlan volt, ugyanakkor az is igaz, hogy amikor ő is a házban tartózkodott, nem lépett át egy bizonyos határt. Legfeljebb rángatta Szilviát, de nem ütötte meg. Őrá, Tápaira sosem mert támadni.

– Semmiképpen nem lehetett önvédelem – mondta ki hangosan. Szavai elenyésztek a vízpárában.

– Tervezett gyilkosságot követtem el – szögezte le higgadtan.

Annyi esélyt adnom kell a törvénynek, határozta el magában hónapokkal korábban, hogy nem állítom azt, hirtelen kaptam föl a véletlenül ott heverő kalapácsot. Azt mondom majd, láttam, ahogy közeledik, éreztem a veszélyt, fölkészülve vártam.

– Hazudtam. Több százszor – ismerte be magának ezerszer, milliószor.

A csónak hasította a vizet, a lélekvesztő egyenletes tempóban tartott a tó közepe felé. A távolban felhők gyülekeztek. Tápai látta, hogy közelednek. S nemcsak látta, de tudta is. A viharjelzés egyértelművé tett mindent.

A tó vizébe hosszú, tünékeny árkot szántott a csónak. Tápai az evezőmozdulatok monotonitásában kereste a föloldozást, miközben tisztában volt azzal, hogy a víz súlytalan csöndjében fogja meglelni. Egy vadkacsa húzott el mellette, mintha a semmiből tartana a part felé, szárnyával összekavarta a párát, majd tovatűnt. Tápai lassan leengedte az evezőt, hagyta, hogy a csónak csak úgy sodródjon. Már hallatszott a dörgés, a villámlás vöröses fénye a tó nyugtalan felszínén tükröződött. Tápai lehunyta a szemét.

kép | vecteezy.com