ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL
2013 szeptember
A SZENVEDŐ
Sebet hordott a testén, sok sebet,
félig-hegedtek voltak és sötétek.
Ti azt mondtátok róla: rejteget,
mert nem mutatta, emberek, felétek.
S ha néma lesz, sajgástalan tetem,
gyógyító csendességben elpihenten,
a sötét sebek túl az életen
megragyognak, mint régi-régi szenten.
Egyes ábrázolásokon szakálltalan, másokon szakállas, többnyire vállára lógó hajú, fiatal, sovány férfi. Ha nem tűnik szépnek, az csakis a mester fogyatékossága lehet. Vékony, mégis erős test, szelídséget és haragot egyaránt kifejező szem, finom, hosszú ujjak – különös, ez nem egy ács keze, sehol nem tűnik annak, egyetlen festményen, szobron sem, pedig bizonnyal hosszú évekig forgatta az ácsszekercét az apja mellett. A keze mégis finom – ilyen kézen úgy törnek az ujjak kínzások idején, akár magasról leejtett ceruzában a grafitbél. Ember volt, úgy reagált minden fizikai hatásra, mint bármely másik ember. Mint te vagy én. Ha meg ütötték, ha csontja tört, ha bőre alá döftek, fájdalmat érzett. Szenvedett. És hiába kívánta, mert ember volt, hogy múljon el tőle az a pohár, a pohár nem múlhatott el, hogy majd a kínok jegyei, a sötét sebek túl az életen ragyogjanak, hogy megmutathassa, akiknek meg kellett mutatnia ama hegeket, a kificamodott végtagokat, a stigmát a csuklón és a bokán. Hogy higgyenek, akiknek hinni kell, és tisztán lássák, mennyire szenvedett, érettük, mindenkiért, úgy szenvedett, ahogyan bárki más, aki embernek született, s akit bántanak. Mint előtte és utána oly sokan a megalázottak és megszomorítottak. Ma is, holnap is, testükön pedig a sötét sebek… megragyognak majd. Talán.