JÓZSEF ATTILA VERSÉRŐL

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az é], mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív őrökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli é], a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

‘Harvest moon’, így mondja az angol: a betakarítás holdja. Augusztus végi alkonyat volt, az ellobbant hatalmas nyár nyomán hatalmasan sugárzó hűlő teliholddal. Hűvösvölgyből ballagtam haza egy sorsfordítónak tetsző pillanatban, valaminek utána immár béglegesen, s egy elsötétült hosszú jövőnek előtte, midőn az élet fordulását megragadni vágyó elme metsző élességgel hallotta meg a pántos égbolt lógó ajtajának kérlelhetetlen csukódását, s a nyáron át dőlő gyümölcs, búza, fény és szalma emlékével terhesen úgy meredt a gondolatként fénylő égitestre, mint világnyi lakatra. Légy fegyelmezett! – igen, pontosan erre volt szükség, pontosan erről volt szó – a kozmikus személytelenbe tágult önfegyelem vitális szükségéről – akkor, ott, ahol a nyári vidék és a város peremén egy rozsdalevelű fa alól fölnézve létem megmérhető birtokára, csontig hatolt a kihűlő csönd. Nem is „én” voltam már, aki mindezt látta, hallotta, érezte, gondolta, csupán a belátott pillanat birtoklásában voltam „magam”. A lét teljes birtokbavétele és végső elvesztése egyetlen aktus, s a felmérés egy magaslati pontról átfogja a természet teljes ciklusát. Nem volt ebben semmi különös, magától értetődött az augusztusi január. Megfontolta már komolyan valaki, hogy hány és hány megejtő érzékiségű kép sorjázik a Téli éjszakában, ami a lágyság és melegség világából származik? Mennyi párolgó, lobogó, remegő, kerek puhaság, moha, óvó mosoly, ölelés egyensúlyozza a szögletes kínok szúró fegyvereit? Az összehúzódó, merev, súlyos, kemény vas vak tömegével szemben mennyi végtelenbe lengő, sóhajos libegés, lüktetés, surranás és sziporka táguló könnyűsége emel az ég felé? Hogyan lehetne másként vitrinben csillogó műalkotás ez a didergő élet lábára rálépő halálos súly? A vegetatív emberi világ leszorított, ölnyi végtelenjében teng csak füstös, rozsdás, egérrágta
nyomorban az élet, itt lucskosodik csak a jászol fénye kocsmai hányadékká (mivé is lett a nyár szalmája!?) – a lég finom üvegét tapintó, a pántos égbolt ajtaját és a kozmikus sötétség ezüst lakatját szemlélő fegyelmezett elme a természet hatalmasabbra szabott, noha nem korlátlan mentális terében a személyiség gazdagabb birtokát keríti körül, s a kék, vas éjszaka harangkondulásában meghallja a szív legtisztább, végső dobbanását. Az évszaknál a napszak fontosabb talán e versben; a mindent empirikus közvetlenségbe vonó napvilág kihunyása s a más világot gyújtó hold éteribb távlatot adó sugárzása. Mégis, micsoda csontig hatoló érzékletté válik ez a természet kozmikus szenvtelenségét megragadó – s ahhoz fegyelmeződő – tudati élmény! Metaforáitól valóban összekoccannak a molekulák… Mi is lett volna vajon annak az augusztusi pillanatnak a zsigeri valósága bennem e metaforák nélkül? A nagy költészet és az élet birtoklásának nagy pillanatai egybeesnek.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából

kép | vecteezy.com