A LÁTHATATLANOK

Prológus

Szeretni kell a betegeket. Benedek István több mint félévszázaddal ezelőtt írta ezt Aranyketrec című művében, Lechner Károly neves kolozsvári pszichiáter pedig már 1902-ben azt mondta fiatal kollégáinak egy kongresszuson, hogy „leghatalmasabb gyógyszerünk a szeretetünk.” Első hallásra talán furcsa ebben a kontextusban a szeretni kifejezés, ezért próbálom újra meghatározni: nem úgy kell szeretni a mentális zavarban szenvedő betegeket, ahogy közeli családtagjainkat, barátainkat szeretjük – a szakemberek erre azt mondanák, méghozzá jogosan, hogy átlépjük a határokat –, hanem ahogy a szélmalomharcát vívó Don Quijote-t vagy a havas hegycsúcsra viharban, oxigénpalack nélkül igyekvő hegymászót. Hívhatnánk az érzést talán tiszteletnek is, az emberi akarat és küzdeni tudás előtti főhajtásnak. Én mégis – csatlakozva Benedekhez, Lechnerhez és számos pályatársukhoz – helyénvalónak gondolom ezt szeretetnek nevezni, mert a megelevenedő rémálmaival küzdő skizofrén, a mély szomorúságától szabadulni nem tudó depressziós, vagy a szorongásai béklyójában vergődő neurotikus éppen ugyanazokat a küzdelmeket vívja, mint többségünk, de magányosan, legtöbbször a gyógyulás esélye nélkül. Mégsem adják fel, akkor sem, amikor mi már úgy gondolnánk, rég elveszítették a harcot, hiszen például bekerültek egy zárt pszichiátriai intézetbe, ahonnan aligha távozhatnak önként és élve. Gyakran gondolkodtam azon a szentgotthárdi intézet parkjában róva a köröket, vajon hasonló helyzetben én mit tennék. Sokszor megesett, hogy egyik-másik intézeti lakó meg is kérdezte ezt tőlem, mire én – minden unalomig ismert közhelyet csatasorba állítva – természetesen igyekeztem megerősíteni őket: „hát persze, hogy van értelme küzdeni, senki nem tudhatja, mit tartogat számára a jövő!”

halványan dereng

Nem szabad hazudni a betegeknek. Ez lehetne a második tételmondat. Gyakorta hangzott el kollégáim-barátaim körében, hogy „a[z intézeti] lakó ugyan lehet, hogy beteg, de nem hülye”. Ő is, én is tudom, mit tartogat számára nagy bizonyossággal a jövő. Semmit. Nem fog visszakerülni a társadalomba, nem fog családot alapítani, nem lesz jól fizető munkahelye, nem fog világot látni, nem fog nyugalomban és boldogságban megöregedni – ahogy persze többségünk sem, de az ő számára még a puszta remény is csupán halványan dereng. Ott fogja leélni mindennapjait az intézetben, esetleg átkerül egy másik, hasonló vagy kisebb intézetbe – ha szerencséje van; napjai úgy peregnek le, ahogy az esőcseppek az ablaküvegen, lassan, visszafordíthatatlanul. Ezek az emberek mégis az életet választják, nem menekülnek többen öngyilkosságba, mint a társadalom bármely más privilegizált vagy elnyomott csoportjában – én pedig hazudok nekik, mert szeretném, ha tudnák, szeretem őket, amiért nem adják fel.

És most szeretném, ha mindenki más is tudná, hogy élnek emberek Magyarországon, nem is kevesen, olyan zárt pszichiátriai intézetekben, ahonnan – társadalmunk és ellátórendszerünk jelenlegi állapotában – nincsen kiút. Hírét akarom vinni az ő küzdelmüknek, bátorságuknak, kitartásuknak. Hogy ne maradjanak egyedül.

*

Alig két és fél évet töltöttem a nyugati határszélen fekvő kisvárosban, Szentgotthárdon. Ha időhosszában nem is, minden más tekintetben meghatározó volt számomra ez az időszak – azt hiszem, nyugodtan ráaggathatom a „kegyelmi állapot” kifejezést, nem megfeledkezve persze arról, hogy az idő múlása sokszor megszépíti, jótékonyan eltorzítja emlékeinket. Mégis, olyan világ kapui tárultak ki előttem, mely a maga hétköznapi csodáival, intellektuális kihívásaival és fájdalmasan szép, néha szomorú pillanataival rövid idő alatt más emberré formált. Már közben tudtam, kivételes helyzetben vagyok, mert a későbbiekben aligha lesz másik munkahelyem, amely ennyire zsigerileg hathat rám, és ennyi, a szakmaiságon is túlmutató érzéssel tölthet el. Nem volt kérdés számomra, hogy mindazt, amit megtapasztalok, tovább kell adnom – ezzel tartozom az embereknek, akiket Szentgotthárdon megismertem, és akik a társadalom számára láthatatlanok, talán nem is léteznek. Kényszerű távozásomkor egyik célkitűzésem volt, hogy igyekezzem hírét vinni a világnak, amelyben ezrek élik mindennapjaikat, sok esetben emberhez méltatlan körülmények között. Ennek egyik lépése ez a cikksorozat – érthető, hogy elsősorban a szentgotthárdi intézet lakóinak ajánlom, akik sokat tanítottak nekem elfogadásról, emberségről és küzdeni tudásról.

1. „Nem akarok Budapesten hajléktalant és elmebeteget látni”

A címbeli mondat Kiss-Vámosi József, az intapusztai intézet egykori legendás pszichiáter főorvosának visszaemlékezése szerint Rákosi Mátyástól származik, valamikor 1950 környékén mondta.^[1] Írásos nyoma nem maradt az első titkár kijelentésének, de az tény, hogy alig néhány év alatt korábbi határmenti kastélyokban, laktanyákban, gyárakban sorra nyitották meg az ún. „elmeszociális otthonokat” a krónikus pszichiátriai betegek végleges elhelyezése és vélhetően izolációja céljából, távol Budapesttől és a nagyobb városoktól. Simonovits István, aki 1955-ig a népjóléti minisztérium osztályvezetőjeként irányította a hazai elmebetegügy átalakítását, 1983-ban maga sem emlékezett – vagy nem akart emlékezni – a pontos körülményekre: „Az Vas Zoltán [az MDP PB rendes tagja, a legbefolyásosabb párttagok egyike] őrült ötlete volt. Nem tudom, ki adta be neki […], de máról holnapra elrendelte a kitelepítést. […] Nem sokat konzultált. Valaki szólt neki, ő döntött, és kiadta az utasítást” – gyakorlatilag elismerve, hogy nem volt szakmai indoka a kitelepítésnek.^[2]

nyugat-európai mintára

Pedig 1947-ben, a második világháborút követő első pszichiátriai ankéton (a Magyar Népjóléti Minisztérium és a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete Ideg-, Elme- és Lélektani szakcsoportjának ülésén) még említés szintjén sem merült fel a krónikus pszichiátriai betegek szociális otthonba költöztetése. Éppen Simonovits volt az, aki nyitó előadásában kifejtette, nincs szükség újabb hatalmas, kaszárnyaszerű elmegyógyintézetekre (mint amilyen Lipótmező, Angyalföld és Nagykálló voltak ekkor), helyettük a kórházi struktúrába szervesen illeszkedő, ezzel is a stigmatizáltságot és az elszigetelődést csökkentő elmeosztályokat kell létesíteni; a krónikus pszichiátriai ellátással kapcsolatban pedig határozottan letette a garast az 1900-as évek elején nyugat-európai mintára létrehozott és az 1930-as évekre igen népszerűvé vált családi ápolási telepek mellett, egyöntetű tetszést aratva a hallgatóság köreiben.^[3]

De a pszichiátriát, akárcsak a többi embertudományt, az 1950-es években jelentős súly- és presztízsveszteség érte. Ezt érzékeltetve: Tariska István pszichiáter, az Országos Elme- és Ideggyógyintézet (Lipótmező) igazgatóhelyettese, a Népjóléti Minisztérium elmeügyi felügyelőségének vezetője 1951-ben a Népegészségügy című lapnak írt egy cikket, melyben a hazai elmebetegügy egyébként reális helyzetértékelését követően úgy fogalmazott, „az elmebetegek száma az imperializmusban nő, a szocializmusban csökken. A tömegek fokozódó elnyomorodása az imperializmusban az elmebetegségek szaporodása irányába hat, a szocialista társadalom viszont az elmebetegségek csökkenése irányában érvényesíti hatását” (idézi Bakonyi 1983: 63). A kommunista-szocialista ideológia szerint tehát az elmebetegség, akárcsak a bűnözés, a kapitalista társadalom maradványtünete, ami a szocialista társadalom építésével párhuzamosan idővel magától eltűnik – ez a felfogás részben magyarázhatja azt a szakmailag indokolhatatlan intézkedéssorozatot, amelynek során 1950 és 1952 között a fővárosi szociális otthonokat kitelepítették a határszélre, vagy újat létesítettek ott. A családi ápolási telepek szintén ideológiai megfontolásokból szűntek meg, hiszen az 1950-es évekre már nem maradtak kisparaszti gazdaságok, ahol dolgozhattak volna a betegek, ráadásul az ellátásért cserében végzett bárminemű munkát – legalábbis elvi szinten – kizsákmányolásnak tartották a döntéshozók, így az ápolási díjak folyamatos csökkentésével rövid időn belül elsorvasztották ezt a maga idejében kifejezetten progresszívnek számító, a ma ismert közösségi pszichiátriai ellátások előfutárának tekinthető ellátási formát.

három pillér

Napjaink pszichiátriai ellátórendszerének struktúrája így már az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére kialakult, és csak csekély mértékben változott az elmúlt hatvan-hetven évben. Három pillérét a mai napig a kórházi osztályok, az 1960-as évekre országos hálózattá alakult pszichiátriai gondozók, valamint a pszichiátriai betegek otthonai alkotják – utóbbiak zárt falai között jelenleg is csaknem kilencezren élnek.

A szentgotthárdi pszichiátriai intézet a sorban utolsóként, 1952-ben nyílt meg egy századfordulós dohánygyár épületében. Kezdetben kevert profilú szociális otthonnak szánták a közvetlenül a Rába partján fekvő intézetet – a „szocit”, ahogy a helyiek nevezik –, melybe néhány évig nem csupán pszichiátriai betegek, hanem hadiárvák, fogyatékkal élők és hajléktalanok is kerültek. 1966-ban vált kizárólag elmegyógyászati profilúvá az Otthon, az 1970-es évek végén 530 lakóval. Ekkor az osztrák–magyar határon fekvő kisváros a határsáv részeként önmagában is garantálta a tökéletes izolációt, az intézet lakói pedig – Hajnóczy Péter kiváló szociográfiájából (Az elkülönítő, 1975) tudjuk – sok esetben bármiféle orvosi vizsgálat nélkül, a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályának jóvoltából „nyertek” felvételt, ezzel végérvényesen elveszítve budapesti lakcímüket és lakásukat. Az 1980-as években a korábbi magtár átalakításával újabb férőhelyekkel bővült az intézet, 1991-re pedig elérte a jelenlegi 720 fős befogadóképességét – a város teljes lakosságának mintegy 10 százalékát kitéve!

Ezzel ma – kétes dicsőség – az Európai Unió legnagyobb, még létező bentlakásos pszichiátriai intézete Szentgotthárdon működik. Pár éve ugyan már nem fővárosi, hanem állami fenntartásban, de lakói, néhány kivétellel, mind budapestiek.

folytatjuk

Lásd még: Hahó, itt vagyunk

1. Hajnóczy Péter (2013 [1975]): Jelentések a süllyesztőből. Az elkülönítő és más írások. Budapest: Magvető Kiadó. ↑

2. Bakonyi Péter (1983): Téboly, terápia, stigma. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. ↑

3. Simonovits István (2010 [1947]): A magyar elmebetegügy jelenlegi helyzetéről és jövő feladatainkról. In: Harmatta J, Szőnyi G (szerk.): A ’47-es kérdések mai szemmel. p. 6–22. Budapest: MentalPort. ↑

kép | shutterstock.com